Hadd fejezzem ki mindenekelőtt egyetértésemet azzal, amit István barátunk előadott, s amihez tulajdonképpen csak kiegészítő megjegyzéseket fűzhetek, egyrészt azért, hogy néhány témakörben – amennyire tudok – még mélyebbre ássak, másrészt, hogy Bibó eszmevilágát egy-két ponton a jelen problémáival is összekössem. Mondandóm valamennyire Nagy Endre koreferátumához is kapcsolódik, de mint hallani fogják, Bibó Istvánnak a 30-as évek végén és a 40-es évek elején végbemenő irányváltását (Nagy Endre a „megtérés” szót használta) én egy kicsit másképp látom, mint kitűnő kollégám.
Fejtegetéseim két címszó köré fognak csoportosulni: európaiság és magyarság. Mind a kettőből kilátás nyílik a jelenre, de amit erről külön is alá akarok húzni, azt (rövid) zárómegjegyzésem fogja tartalmazni.
I. Európaiság
Aki valaha is kezébe vette Bibó nagyívű fejtegetését „Az európai társadalomfejlődés értelmé”-ről, az tisztában van vele, milyen központi helyet foglalt el szerzőjének eszmevilágában az európaiság.
Első megjegyzésem e tárgykörben, hogy Bibó mint moralista volt európai (úgy is mondhatnám, hogy elsősorban európai). Meglátása szerint ugyanis a nyugati társadalomfejlődés a (politikai) hatalomnak „egy olyan mértékű erkölcsi átitatódását eredményezte, ami már az európai társadalomfejlődés középkori szakaszában is, különösebben pedig az újkorban nagyobb volt annál, mint amennyit bármilyen más kísérlet a világban el tudott érni a hatalomgyakorlás moralizálása terén”.
Ugyanebben a szövegben olvasható Bibó egy különös gonddal kidolgozott – talán legrészletesebb írásos – fejtegetése arról is, amit Krisztus szerepéről gondolt. Az derül ki belőle, hogy számára a kereszténység is morális principiumként jelentkezett: mint az emberek közötti erőszak elítélésének elve és az emberi kapcsolatok szelídítésének útja, még pontosabban mint az erőszaknélküliségre nevelő aktív szeretet gyakorlata. A krisztusi tanításra való hivatkozás Bibó más írásaiban is előfordul, ugyanakkor – legjobb tudomásom szerint – Isten nevét leírva egyetlen társadalmi, történeti vagy jogelméleti fejtegetésében sem találjuk. (Ezt egyes kortárs neofiták okulására jegyeztem ide…)
Mint a liberális szabadságelveket az európai civilizációval összekapcsoló „nyugatos”, Bibó István különleges, úgyszólván teljesen egyedi helyet foglalt el a huszadik század közepei magyar népi mozgalomban. Ezt a történetfilozófiát talán csak Szabó Zoltán osztotta a bibói mélységekig menően. Egyébként – a „harmadik úttal” – ő találta meg azt a kifejezést, vagy pontosabban szemléleti elvet is, amellyel Bibó háború utáni, a Válaszba és néhány más sajtótermékbe (de főleg az elsőbe) írt történeti-politikai írásai közös nevezöre hozhatók. A kifejezés a 20. század folyamán Európában és ezen belül Magyarországon többször is felbukkant és különféle értelemváltozásokon ment át. Ezért aztán célszerű Bibó (és Szabó) értelmezését pontosítani. A „harmadik út” Bibó használatában nem valami magyar vagy kelet-európai különutat jelöl, hanem azt az irányt, amely felé haladva a hagyományos (rendi, stb.) világból kiemelkedett modern társadalmak, a szabadság és az egyenlőség elve mellett kitartva elkerülhetik ennek olyan tévútjait, mint a mértéktelen vagyonosodás vagy az állami zsarnokság. Egy olyan igazságosabb rend kereséséről van szó, amely mértékletes, erkölcsös és ember-központú. Ha úgy tetszik, ez volt Bibó krisztusi ihletésű „szocializmusa” (amelyet csak azért teszek idézőjelbe, mert magát a szót Bibó sohasem használta).
II. Magyarság
Bibó István magyarságát két tulajdonságban foglalnám össze: Az egyik a közösség sorsa iránti aggódó felelősségérzet. A másik a mindenkor adott körülményekkel való reális szembenézés igénye. Még tömörebben úgy fogalmazhatnék, hogy a 20. század közepén Bibó István volt a magyar lelkiismeret.
Ami mármost a beszélgetésünk címében szereplő „magyar önkritikát” illeti, erről ifj. Bibó ma reggel – úgy érzem – mindent elmondott. Ha valaki ez iránt közelebbről is érdeklődik, s olyan szövegeket keres, amelyek szemléletesen bevezetik őt Bibó István módszerébe és hangvételébe, akkor lapozza fel és olvassa újra a zsidókérdés háború utáni helyzetéről írt magisztrális tanulmány (1948) bármely fejezetét! Szerzője példát mutat – nemcsak a magyar utókornak, hanem az egész Európa-körüli világnak – arra, hogy miként lehet egy ilyen fájó és izgató, a legellentétesebb szenvedélyeket kiváltó társadalmi konfliktusról úgy beszélni, hogy amit mond igaz is legyen, s közben ne sértse, hanem gyógyítsa a sebeket. Beszédében (mert hiszen ez a könyvméretű szöveg végesvégis az élőbeszéd erejével argumentál!) nemcsak a tudós szólal meg, hanem az igazságot kereső bíró, sőt a saját személyes felelősségét latolgató ember is. Szó van benne kollektív hibákról, elcsúszásokról, félreértésekről, de szerzője világossá teszi, hogy bűnt és hibát csak egyének követhetnek el, mint ahogy kollektív teljesítmények is csak az egyének akaratából és összefogásából születhetnek. Ebben a tanulmányban is a moralista szól nemzetéhez.
Az újabb korok magyar vonatkozású történéseiről elmélkedve Bibó István mindíg arra törekedett, hogy tárgyilagos maradjon. Ezért aztán gondosan számbavette a dolgok alakulását megszabó külső-belső körülményeket, s ahol csak lehetett, összevetette ezeket a szomszéd nemzetek párhuzamos történéseivel, illetve azoknak (hasonló vagy ellentétes) kontextusaival. Mindent egybevéve nem gondolta, hogy e századokban a magyarság jobban állt volna helyt, mint szomszédai, vagy hogy náluk előnyösebben került volna ki a próbatételekből. Erről szóló, már egyszer említett főműve, a Kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946) inkább azt hangsúlyozza, hogy térségünk népeinek közös hibája és szerencsétlensége: az irreális önértékelésre – a saját erők és képességek túlbecsülésére – való hajlam és a helyzet mindenkori adottságainak reális számbavételére való képesség gyakori megbicsaklása.
A nemzetek közötti élhető béke feltételeinek tisztázása a politikatudós Bibó Istvánnak egyik centrális problémája volt, tanulmányok egész sorát szentelte neki. Az 1920-ban kimondott, majd 1947-ben megismételt európai békerendezést tragédiának tartotta, de mint a történelmi realitások ismerője fellépett az ellen, hogy a magyarság megint egy terméketlen önsajnálatba lovalja magát bele, továbbá mindenféle képtelen és szertelen „hátha mégis úgy lehetne” képzelgésekkel etesse magát. E tárgykörben készült munkáinak alapállása az, hogy miközben kívánatos a nemzeti államhatároknak az etnikai határokkal való egybeesése, tudomásul kell venni, hogy etnikai vegyesség esetében (ami a világ, s ezen belül Kelet-Európa, számos kisebb nagyobb térségére jellemző) csakis kompromisszumos megoldások lehetségesek. Ezek közül Bibó, az 1920-as évek török-görög rendezésére utalva, még a lakosságcserét sem vetette el (feltéve, hogy azon belül tisztességesen érvényesül az önkéntesség elve). Roppantul tanulságos, hogy a hatvanas évektől kezdve, a börtönből kiszabadulva, de minden intézményes tanári vagy kutatói tevékenységből kizártan, Bibó István a nemzetközi konfliktusok tanulmányozásába fogott bele, s külföldi példák (Ciprus, Észak-Irország, arab-zsidó viszony) feldolgozása révén próbálta megtalálni azokat a rendezési elveket és módszereket, amelyek értelem szerint térségünkre is érvényesek, de amelyekről az akkori viszonyok között nyíltan beszélnie lehetetlen volt.
Bibó magyarság-képéről szólva természetesen nem hagyhatom ki 1956-ot, amely – mint tudjuk – számára nemcsak elmélkedési téma volt, hanem további életének alakulása szempontjából meghatározó jelentőségű esemény és cselekvési terep is. Beszélgetésünk összefüggésében azonban zárójelbe teszem a cselekvést és azokat a főbb gondolatokat próbálom felidézni, amelyek Bibó 56-tal kapcsolatos írásaiból vagy beszélgetéseiből kiolvashatók. Amit erről mondani fogok, nem olvasható Bibónál szó szerint, de hű marad vonatkozó elmélkedéseinek irányához és hangsúlyaihoz. 1956-ot Bibó rendkívüli, nemzetközi hatásában is egyedülálló forradalomnak tartotta. Olyan eseményt látott benne, amellyel a magyarság túllépett: nemcsak a kommunizmuson, hanem azokon a százados megosztottságokon is, amelyek mindaddig megbénították vagy tévutakra terelték. Bibó ettől a forradalomtól azt várta, hogy magabiztos modern nemzetté kovácsolja össze a magyar társadalmat. (Ezt egyébként Szabó Zoltán is így gondolta, s nyugati emigrációjában még Bibónál is explicitebben fogalmazta meg.) Bibónak ezek a várakozásai azonban a körülmények további alakulása miatt nem teljesültek, s erről magának is számot adott. Meglehet, hogy ez a csalódás is egyik magyarázata annak a történetfilozófiai és moralista irányvételnek – váltásnak – amely munkásságában a hatvanas évektől kezdve bekövetkezett.
Nagy Endrétől eltérően én tehát két irányváltást látok Bibó szellemi útján: az elsőben a jogászt a politikus gondolkodó váltja fel (ebben egyetértek Naggyal), a másodikban pedig a tudós gondolkodó egyre inkább az univerzális és morális problémák felé fordul. Utolsó éveinek számos témaválasztása tanuskodik erről.
o o o
Zárómegjegyzésem már nem személyesen Bibóról, hanem csakis Magyarországról szól. 1989 után volt egy történelmi pillanat, amikor úgy látszott, hogy kis hazánk a Bibó István által remélt útra lép. 1989-et írtunk ekkor. De hamarosan kiderült, hogy ez a várakozás is illúzió volt. Annak ellenére, hogy sokan – igenis – sokat tettek azért hogy az ország visszataláljon az európai társadalomfejlődés fő ösvényéhez, azaz a szabadságelvű demokráciához.
Most 2011-et írunk, egy újabb nagy változás kezdetén tartunk, amely a kétharmados többséggel megválasztott új hatalom legfőbb mozgatói szerint a nemzet igazi akaratát kívánja érvényesíteni minden elképzelhető módon, sőt még azon túl is. Arra azonban semmi jel nem mutat, hogy közelebb kerültünk volna a nyugatias értelemben szabad és bibói értelemben igazságos társadalom eszményéhez, mint amely felé 1989-ben és az azt követő években igyekeztünk.
Bibó tanítása és példája tehát továbbra is időszerű.
Ökumenikus konferencia (EPMSZ + Pax Romana) ……Balatonszárszó, 2011. ápr. 27.
– Kende Péter hozzászólása ifj. Bibó István téziseihez –
Be First to Comment