Hozzászólások

Thanks for shranig. Always good to find a real expert.

What’s it take to become a sublime exudnpoer of prose like yourself?

Szimpatikus az írás indítéka, de a gondolatmenet kiindulópontja és konklúziója legalábbis aggályos.
Isten léte – ahogy én a keresztény tanítást értelmezem – alapja, eredője annak a szeretetnek, amelynek Jézus tanújelét és példáját adja. Azaz a szeretet nem egyszerű – a hittől független – jóindulat, hanem ontológiai következménye Isten létének.
Úgy gondolom, arra törekedhetünk, hogy a jézusi (részben átfedő) tanítás alapján a társadalmi viszonylatban együtt éljünk a muzulmánokkal, de ehhez nem kell lemondani a hitelveinkről. A cikkben felfogás vezet oda, amit valamelyik skandináv egyházban megtettek, hogy a kápolnában levették a feszületet a falról. Elég abszurd jelenség egy keresztény/keresztyén templom a megváltás jele nélkül.
És gondoljunk bele: ha majd jönnének majd bevándorlók Indiából, vagy Polinéziából. akkor majd Jézust netán az egy Istent zárójelbe tesszük a kölcsönös szeretet okán és a békés együttélés érdekében?

[…] úton szeretném felhívni a figyelmeteket ezekre az összejövetelekre, amelyeken a meghívottak az érintett témák legkiválóbb ismerői. A kétórás összejövetelek első órájában a vendégelőadók egy-egy rövid előadásban […]

https://www.facebook.com/daniel.deak.712/posts/734358846740651

Tisztelem a Szabadegyetemet, hogy a mai magyar körülmenyek dacara is vitat rendez a legnagyobb magyar liberalis gondolkozorol. Erdekesnek tartom, hogy 1956-ban Bibo a harmadik ut hive volt, mi valoban liberalis elkepzesnek megfelelt volna
De felek, hogy Kende Peter pesszimisztikus erteklese felel meg a mai helyzetnek!

Ezek a dolgok ostobaságok én valós helyről tanultam Jézus Krisztus maga is Jahvét tiszteli és Ő igazából az édesapja is. Bizonyíték arra hogy Jézus Krisztus Jahvét tiszteli az az hogy megtartotta maga is a zsidó húsvétot az utolsó vacsorakor . A zsidó nép ekkor Jahvét tiszteletére eszi a pászkabárányt ,hogy megszabadult a segítségével Egyiptomból .Jézus szintén ezt az ünnepet ünnepelte de már a maga emlékére is megmutatta mit kell cselekedni és hogyan vagyunk vele közösségben.Bor és kovásztalan kenyér által. Az Úrvacsorai kenyérnek nem, szabad kovászosnak lennie! A Szűzanya és férje Szent József szintén betartották ezt feljártak Jeruzsálembe az ünnepre és a kis Jézus zsidó vallás szerint nevelkedett és felnőtt korában is ebben maradt de tudása már kiegészült a Mennyei Atyja által adottakkal.De a régi sincs eltörölve! Mert Isten maga mondta hogy az ószövetségi szertartások örök rendtartások vagyis örökre szólnak .Sokan azt se tudják ki a Mennyei Atya sokan azt hiszik és filmben is Jézust Krisztust mutatják be hogy Ő a Mennyei Atya ,holott Jézus az Ő fia.A Mennyei Atya , a Teremtő Isten Jahve!

Sokkal egyszerűbb!
A svédek már kiszámolták!
A többi nemzet vajon mikor fogja ezt megtenni?

„Ha most azonnal lezárnánk a határainkat, évtizedek alatt akkor is teljesen lecserélődne a svéd lakosság nem svédekre.”
Daniel Friberg – 2016.08.11.

http://magyarhirlap.hu/cikk/63181/Haza_kell_menniuk

ILYEN EGYSZERŰ! ERRŐL KELLENE VÉGRE BESZÉLNI!

Van egy iszlám állam nevű alakulat.

HOGYAN LEHETSÉGES AZ, HOGY AZ ISZLÁM ÁLLAM NEVŰ BAGÁZST A VILÁG LEGNAGYOBB HADSEREGEI NEM TUDJÁK LEGYŐZNI?

Sem az USA, sem Oroszország, sem Törökország, sem Szíria, sem Franciaország, sem senki, bárki!
Sem egyedül, sem külön! Nem érdekes ez a kérdés? Nem is fontos?

EZ EDDIG VITATHATATLAN TÉNY!
Miféle erő ez? Kik állnak mögötte? Kik a védőangyalaik?

Meg meri ezt a sok okos közül valaki kérdezni valakitől?
Avagy éppen csak a lényegről tilos Önöknek beszélni?

PEDIG ÁLLÍTOM: SOK DOLGOT MEGTUDHATNÁNK A MAI VILÁGUNK MŰKÖDTETŐIRŐL.

Ferenc pápa és a migránsok:
http://valasz.hu/vilag/ferenc-papa-bekemenyit-migransugyben-117761
http://index.hu/kulfold/2016/03/16/ferenc_papa_nem_szabad_bezarni_a_kapukat_a_migransok_elott/
http://24.hu/kulfold/2016/05/28/ferenc-papa-a-migransok-nem-veszelyesek-ok-vannak-veszelyben/
http://hu.radiovaticana.va/news/2015/10/01/a_p%C3%A1pa_%C3%BCzenete_a_migr%C3%A1nsok_%C3%A9s_menek%C3%BCltek_102_vil%C3%A1gnapj%C3%A1ra/1176114
http://hvg.hu/vilag/20150914_Ferenc_papa_meg

A magyar főpapi vélemények ugyanerről:
Erdő Péter:
http://nol.hu/belfold/erdo-peter-embercsempessze-valnank-ha-befogadnank-a-menekulteket-1560839

Kiss-Rigó László:
http://index.hu/belfold/2015/09/08/kiss-rigo_a_papa_nem_tudja_mirol_beszel/
http://napimigrans.com/kiss-rigo-laszlo-szeged-csanadi-megyes-puspok-a-kvotaellenes-nepszavazasrol-2/

Márfi Gyula:
http://magyarhirlap.hu/cikk/61249/Jonnek_hogy_elfoglaljak_Europat

A szakadék óriási. Csak elhallgatni lehet! Biztos, hogy ez a legjobb kezelési módja a nyilvánvaló ellentétnek?

Kiváló alkalom lett volna a vélemények tisztázására Szent Márton magyarországi emlékéve, melyet a szent születésének 1700. évfordulójára rendeztek Szombathelyen:
http://szentmarton.martinus.hu/
Pedig:
„Ő a testvéri, a szolidáris szeretet példaképe, aki megosztotta köpenyét a koldussal.”
Ez akár a tárgyalás mottója is LEHETETT VOLNA!
Nem lett, mert a Pápa nem ért rá eljönni. Szent Márton egyből nem fontos!
Pedig lábakat is is moshatott volna. Ő így bocsájt meg, Ő így győz meg nem akárkiket, a magyar főpapokat!

Van itt bármi csodálni, csodálkozni való még?
Ilyen a világunk.

Elfogadom, hogy vannak, akik még 20 évesen sem tudják azt eldönteni, hogy mik szeretnének lenni, miből szeretnének megélni, főleg, ha otthonról mindent alájuk tesznek. Tényleg 20 éves korban kell majd ezután azt is eldönteni, hogy fiú vagy lány akar valaki lenni? Kár lenne ezt rém trendinek beállítani.

Véleményem szerint a képességeink a Gauss-görbe szerint oszlanak el. Van tehát egy nagy többség és van a keveseknek görbe két széle. Ez minimum 3 nagyon eltérő kategória, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ennyit az oktatandó „alapanyagról”.

Ha igazodni kell, akkor az iskola a többségre álljon rá, de legyen lehetőség a görbe két szélére születettek fogadására, kezelésére is. Súlyos hiba lenne a nagy többséget a görbe két széle szerintiek kívánalmai szerint oktatni. Ma a szélek oktatása lenyomja a többségét! Ha van hiba, akkor ez biztos az! Az írás, az olvasás, a számolás megtanulásához a többségnek elég egyetlen jó tankönyv. A széleken már lehet más lehet a helyzet.

Régen volt arra lehetőség, hogy apáról fiúra szállhasson a tudás. A gyerek tanítója az apja volt, a műhelyben pedig érzékelhette a társadalmi kapcsolatokat. A műhellyel együtt a klientúrát is örökölhették. Gondoljunk pl. a híres cukrász famíliákra. De voltak híres orvos, színész dinasztiák is.

Voltak akkor is szegények, kiknek nem volt műhelyük, de voltak, kiknek megadatott és beálltak ebbe. Voltak aztán olyanok is, akik a kedvező adottságokat nem fogadták el és veszni hagyták az atyai műhelyt. Mindet normálisnak tartom. A lényeg: nem volt kötelező beállni és megengedett volt a másik hasznos irány választása.

Ma az otthon folyton panaszkodó, családját iskolai rémtörténetekkel traktáló tanár azt sugallja a gyerekének, hogy csak tanár ne legyél. A gyerek ezért orvos lesz, mert arról a szakmáról, annak rémtörténeteiről kevesebbet tud. Tudjuk, hogy sok orvos szeretné azt, ha a gyereke nem lenne orvos, mert meg akarja kímélni az éjszakai ügyeletektől, a napi rutin rendeléstől. Végül a társadalom orvost és tanárt is kap, mert a gyerekeink nem mindig hallgatnak a szülőkre.

Tudjuk, hogy Semmelweis Ignác eredetileg jogásznak készült, hiszen a bécsi egyetem jogi karán kezdte tanulmányait és pár szemeszter után hallgatott át az orvosi karra, és lett világhírű orvos. Szerencsénkre! Legyen lehetőség az ilyen váltásokra!

Az élet sokszínű, de főleg kegyetlen, az iskolának erre az életre kell felkészíteni.

Sokszor eldobjuk a jót is!
Állítom az elhangzottakkal ellentétben, hogy vannak olyanok is, akik már életük korábbi szakaszában is el tudják dönteni a leendő szakmájukat. Ezeknek vissza kellene állítani a technikumokat, mely iskolatípust ma is sikeresnek tartok. Nagyon sokféle technikum létezett, a sokféleségük gyönyörű választási palettát tárt a gyerekek elé. Érdemes lenne összegyűjteni azt, hogy hányféle technikum létezett! Az itt végzettek közül sok sikeres szakember került ki, akik jól megállták a helyüket az életben, azaz helyükre kerültek a társadalomban, dolgoztak, megbecsültek lettek, adót fizettek. Ez egy olyan iskolatípus volt, mely sokakat beállított egy szakirányba, amelyben idejében alaposan el tudtak mélyülni, ha akartak, de nem büntette ez a képzéstípus azt a pár százalékot sem, akik a végén mégis mást választottak. Van ismerős, aki mezőgazdasági technikumi érettségi után lett jogász. Megint benne volt a rendszerben a határozott irány mellett a váltás lehetősége is. Az ún. későbben érőknek ott volt a technikummal szemben a gimnázium, mely 4 évvel kitolta a pályaválasztási döntés időpontját. A gimnázium is a sokféleséget kínálta a diáknak, hiszen volt reál és volt humán irány. A gimi volt a tudósképzés bázisa is.

A jól működő rendszert leváltották egy katyvaszra, melyet szakközép iskolának kereszteltek, mely az előbbiekből az egyik sem, és mindkettő, tehát tökéletesen alkalmatlan!

Mind a technikum, mind a gimnázium úgy taníthatott, hogy perspektívát is meg tudott csillantani a diáknak! Ma iskoláink miféle jövőképet tudnak vonzóan a gyerekek elé tárni? Tanulj jól, mert akár még munkanélküli is vagy akár bérrabszolga is lehetsz! Lehet, hogy szükség sem lesz rád? Mesés kép, nem?

Az előbb az életre nevelést írtam. Sajnos nem jött elő a sok előadó ellenére annak kezelése, hogy az automatizálás, a munkahelyek külföldre történő kiszervezése miatt nincs szükség annyi valódi szakemberre. Ma a mérnökök nagy részének sincs rendes munkája, pedig ehhez szinthez kellett rendesen küzdeni, tanulni!

A gyerekek jól érzik: az a mai gazdasági modell fölösleges emberek hadát termeli ki magából. Fölösleges, akire a társadalomnak, vagy inkább a mai kapitalizmusnak nincs szüksége. Nincs borzasztóbb, mint fölöslegesnek lenni! Hallja, hogy az emberek 20%-a el tudja látni a társadalmat. De mi lesz a 80%-kal? Hogy lehet bejutni a 20%-ba?

Néhányan lehetnek ugyan világhírű alternatív színházi rendezők, de balett-táncosból is véges a kereslet. Mi lesz a fölösleges emberrel? Nem az iskola bűne, de nem tompíthatna valamennyit az iskola?

Ma azt hallja, hogy sem iparra, sem mezőgazdaságra nincs szükség! Most mintha mindenkinek számítástechnikussá, kereskedővé, tőzsdeügynökké kellene válnia. Ez egy rendkívüli beszűkítése, beszűkülése a korábbi lehetőségeknek. A gyerekek jól látják azt, hogy sok kiválóan képzett szakember is van a munkanélküliek között. Látják azt is, hogy az iskolák még oly szorgalmas leküzdése után sem biztos a kenyerük.

Ezt hívtuk szép új világnak! Most megkaptuk! Az iskola válsága a társadalom válsága. Meg lehet a társadalmi válságot az iskolában, az iskolával oldani? Erről is lett volna jó hallani! Ez nem az iskolai oktatás következménye, de mégis az iskola olyan csődje, melyről nem tehet. Ok egy rossz gazdasági modell, egy helytelen modellválasztás, melyet az iskola csak elszenved. Erről sem hallottunk!

Nem véletlenül van ennyi motiválatlan gyerek! Ugyan miért tanuljon, ha nem vezet sehová a küzdelme? A motiválatlanságról, a motiválatlanság ellenszereiről sem szóltak a pedagógus tudósok!

A magyar oktatási rendszer bűneiről azonban megint bőven hallhattunk. De miért kell magyarnak beállítani, a magyarba megint felsőbbrendű ábrázattal belerúgni, ami nem magyar, hanem világjelenség? A fanyalgók megnézhetnék az USA rendszerét!
Még az USA sem tudta elkerülni azt, hogy ne tartson fenn elit iskolát és ne legyen kénytelen működtetni a tömegek iskoláját, pedig ez aztán a demokrácia világbajnoka! Ha valami szegregáció, akkor ez aztán az!

Számtalan filmben láthattuk e két alaptípus jellemzőit, jellegzetességeit. Erről az amerikai valódi szegregációról inkább hallgatnak a hazai véleményformálók!

A kőgazdagok megveszik gyerekeiknek a nyomortól szeparált, egyenruhás diákú, mesés környezetben lévő, kiváló tanárokat megfizetni tudó, a zsúrozó, a diákait a világ legszebb tájaira elvivő, a kőgazdaggá váláshoz szükséges kapcsolatokat biztosító szuper iskolákat. Sokba kerül, de ez az ára annak, hogy az innen kikerülő bekerüljön a társadalom csúcsát alkotó felső 10%-ba! Ez az elitképző, a felsővezető, a csúcsirányító képző.

Másrészt pedig a többieknek marad a futottak még kategória, Ezt a kőgazdagok leprásnak tartják és kerülik, mint az ördög a tömjént. Ez a korán kábítószerező osztály, az agyonhajszolt tanárait szabadon rugdosó diákok, ahol az egész osztály mindenféle színvonalát a legbutább, a legagresszívebb gyerek szintjére nyomják le, ahol esetenkénti lövöldözés és a nemi erőszak is előfordul. Mitől iskola ez, amikor inkább amolyan korai börtön ez, mely legalább egy fél napra kivonja a társadalomból a társadalom korai kivetettjeit. Írnom sem kell, hogy „iskolájuk” általában lepusztult, ahol alig működik valami. Tanáraik büntetésként élik meg az itt eltöltött időt, akik diákjaikat legszívesebben a pokolba kívánják. Itt képtelenség egy órát megtartani az állandó rendbontás miatt. Az amerikai filmek kedvenc témája a messiás hitű és képességű tanár, aki angyalokká változtatja az ördögfiókákat. Mese ez is! Ez a tömeg! Nekik készülnek a reklámok, a bugyuta filmek, a hamburger, a kábítószer. Ők aztán egy percig sem gondolkozzanak, ők csak fogyasszák az anyagi és az ideológiai szemetet, mellyel bőven el is látják őket a média hathatós segítségével.

Úgy tűnik, hogy mi is e felé sodródunk, minden esetleges rugkapálásunk ellenére, hiszen az amerikai szisztéma csírái már itt vannak.
Hogyan lehet ezt a borzalmat megúszni?
Mi lesz a gyerekeinkkel és az unokáinkkal?

Mintha nem lenne a Willkommenskultur élcsapatának tagja a négycsillagos amerikai tábornok:
„Philip Breedlove (tábornok, a NATO-főtitkára-RM) szerint a migránshullámmal ma már egyre nagyobb számban érkeznek Európába külföldi harcosok és terroristák, akik a migránsválságot használják fel céljaikra, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet beszivárog, és „rákként terjed” a menekülthullámban.”
Ugye milyen logikus: ha harcban állunk egy néppel, egy szervezettel, akkor annak harcosait minden ellenőrzés nélkül magunkra engedjük! Hagy terjedjen az rákként!
„Breedlove szerint korábban valódi menekültáradatról volt szó, mára viszont mindennapossá vált, hogy a menedékkérők között „bűnözők, terroristák, idegen harcosok” jutnak be Európába. Ez napi gyakorlat – fogalmazott a tábornok. Szerinte a migránshullámmal ma már egyre nagyobb számban érkeznek Európába külföldi harcosok és terroristák, akik a migránsválságot használják fel céljaikra, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet beszivárog, és „rákként terjed” a menekülthullámban.”
Tegyük hozzá: téved a tábornok úr, régebben is ez volt! Gondoljunk arra is, hogy a tábornok úr ennek a ráknak örülhet is amúgy, mert a NATO végre labdába rúghat, pedig már majdnem fölöslegessé vált. Van itt az adófizetőknek pénze mindkettőre.

http://migracio.mandiner.hu/cikk/20160302_rakkent_terjed_europaban_az_iszlam_allam_a_nato_fotitkar_szerint

Valamit azért már a németek is kezdenek érezni!
„Willkommenskultur helyett Anerkennungskulturt szeretne a német belügyminiszter”
„A menekültek szívélyes fogadásának kultúrája (Wilkommenskultur) helyett a német belügyminiszter most már inkább a német törvények elismerésének kultúrájáról (Anerkennungskultur) beszél.” Tényleg?
„Thomas de Maziere német belügyminiszter azt mondta: a menekültek nem mindig úgy viselkednek, ahogy az elvárható lenne.” Hogy lehet az, hogy ők nem erre számítottak? Meglepődtek? Meg is érdemlik a kis naivok!
„A német rendszer nincs felkészülve ilyen mennyiségű ember rendezett befogadására, ezért számos változtatást kell végrehajtani, mondta a belügyminiszter csütörtökön a Bundestagban. Maziere megismételte: nagyon körültekintően kell eljárni, az ország befogadókapacitása ugyanis korlátos. A belügyminiszter korábban azt is mondta: fix kvótát kellene meghatározni, hogy Németország hány menekültet képes befogadni. ”
Vajon meddig marad belügyminiszter?

http://index.hu/kulfold/2015/10/02/willkommenskultur_helyett_a_nemet_belugyminiszter_anerkennungskulturt_is_szeretne/

Az osztrák kancellár mondja:

„Sokszor éri az a vád az európai politikusokat, hogy nincs ötletük a menekültválság kezelésére. De ez nem igaz, rengeteg remek ötletük van, csak mind arra vonatkozik, hogy a másiknak mit hogyan kéne csinálnia. Ezt látni a nem is olyan rég még megbonthatatlan szövetségesnek számító osztrák és német kancellár civódásánál is, amely azóta tart, hogy az osztrákok korlátozták az országba beengedett, illetve az országon átengedett menedékkérők számát.
Werner Faymann legújabb ötlete szerint az volna a legjobb megoldás, ha a németek meghatároznák, hogy naponta mennyi menekültet tudnak (akarnak) befogadni és annyi embert kiválogatnának Görögországban, Törökországban vagy bárhol Szíria környékén, de mindenképpen jó messze Ausztriától. Ezeknek aztán kiállítanának valamilyen dokumentumot és megoldanák az átszállításukat egyenesen Németországba (légihíd? lezárt vagonok??).

Vagyis Faymann remek megoldást talált arra, miként maradhatna ki Ausztria az egészből úgy, hogy még kerítést sem kell építenie.

Az osztrák kancellár azt is a németek szemére veti, hogy „Németország várótermévé” teszik Ausztriát, mert ugyan Angela Merkel hivatalosan továbbra sem hajlandó meghatározni felső határt, ám a gyakorlatban a német hatóságok rendszeresen közlik az osztrákokkal, hogy aznap mennyi menedékkérőt vesznek át tőlük.”

http://valasz.hu/vilag/bevandorlas-elkepeszto-otlettel-allt-elo-az-osztrak-kancellar-117527

Tehát már az osztrákok is átlátnak a szitán! A németek mikor veszik észre, hogy mibe rángatják bele őket?

Le kellene számlázni Merkel muttanak azt a kárt, amit a hozzájuk vándorló tömeg miatt a csapással érintett országok lakosságának, társadalmának okoznak.

Rendben van, ha nekik ez kell!
Tegyék őket lezárt vonatra Görögországban és vigyék egyenesen Németországba, ahogy az osztrák kancellár javasolja!
Legyen örömük, teljesüljön a vágyuk! Csak ne más szerszámával verjék a csalánt!

Egy csöppet sem törődjenek Európa nagy számú cigányságával ezután sem!

Egy csöppet sem törődjenek az európai fiatal munkanélküliekkel!

Ha ők ezt a brigádot akarják integrálni, akkor sok sikert nekik ehhez.

Azt azonban érdemes a figyelmükbe ajánlani, hogy negyed évszázad után és eurómilliárdok után sem sikerült nekik a volt NDK-s állampolgárok integrálása. Az évtizedek óta ott élő törökökről nem is szólva. Ha ezeket nem sikerült, hát ugya majd biztosan sikerül ugyanez az új milliókkal!

Drága egy kísérlet lesz, az biztos!

Nagy Boldizsár egyetemi docens úr az előadások 18:50 perce körül kijelenti, állítja: „Nincsenek nemzetek!, Nem léteznek nemzetek!”
Mint ahogyan az majd az alábbiakból látszani fog, remélem, hogy ez csak egy óhaj, egy vágy, egy elszólás marad.

Én a nemzetek híve vagyok. Javaslom ezért, hogy aki nem, az ne is olvassa tovább a hozzászólásom.

Ha tényleg úgy van, ahogyan a Docens úr állítja, akkor Ő és elvi társai mi ellen harcolnak, Ő most mi ellen ad elő? Mi értelme van egy nem létező ellen harcolni?

Bokros Lajos egyetemi tanár úr ugyanezen előadás 17:00 perce körül kijelenti: „Az EU politikai osztályának egyes részei FÉLNEK a nemzetektől”.
Nocsak rettegnek egy nem létezőtől? Csak nem!

A nemzet leértékelése, tagadása sajnos ma nem köthető egy egyénhez. A docens úr csak egy a sok nemzetellenes közül. Sajnos van egy jól körülhatárolható csapat, amely ezért sokat tesz.

Gondoljunk itt a napjainkra jellemző bevándoroltatásra!
Miközben mindenki az EU vezetőinek tehetetlenségéről ír, beszél, szerintem éppen fordított a helyzet. Ezek a vezetők nagyon is tudják azt, hogy mit és miért tesznek, nagyon is észnél vannak. Céljuk is határozott! Tagadhatatlan, hogy az EU vezetői az Európai Egyesült Államok megszállottai! Innen kell kiindulni ahhoz, hogy a lépéseiket megértsük.

Végtelen tárgyalásaik egyetlen célja: jó sok időt biztosítani annak az óriási futószalagnak, amely az ismeretleneket szállítja, zúdítja ránk egyre nagyobb ütemben éjjel és nappal, télen és nyáron.
Alibi tárgyalásokról van szó! Miközben látszólag tárgyalást tárgyalást követ, a futószalag dolgozik!

A „megoldásaik” is ilyenek! Törökországgal fél évszázada tárgyalnak, de többször a tudomásukra hozták már, hogy nem illenek a törökök ő elit klubjukba. Most pedig ezeknek szervezik ki Európa védelmét? Tényleg életszerű egy olyanra bízni a házam védelmét, akit oda be sem engedek?

Kinek célja, érdeke az európai államokat a biztonságuk megcsillantásával zsarolhatóvá tenni? A török abban érdekelt, hogy zsarolási potenciállal rendelkezzem. Esze égában sincs az őt fél évszázada leíró gőgös Európai vezetők megvédése, inkább a megleckéztetése.

Miért ne élnének az új lehetőségükkel? Kapóra jött nekik! Lehetőséget kapott a zsarolásra, az egyre több pénzt kipréselésére! A török ellenérdekelt, ezt még egy vidéki paraszt is látja. Erre alapoznak ezek a „tudósok”. Miféle biztonság várható ettől?

A bevándoroltatás egyetlen célja a még meglévő homogenitások felszámolása. Ha kisebbség lesz a cseh, a lengyel, a szlovák, és többség az ismeretlenek, akkor a cél teljesült. Addig nincs megállás. Csak egy ezer törésvonal mentén megosztott emberi massza garantálja az örökös és megteremtett zűrt, káoszt, melyben kiválóan tudnak majd e mai láthatatlanná tett szervezők lavírozni.

A spontanaitáshoz: ekkora embertömeg egyszerre való mozgatása óriási logisztikai feladat! De mint látjuk, ezt is kiválóan megoldják: a nép ömlik, csak ömlik.

Hallunk közben szolidaritásról, európai megoldásról, de ezek csak elfedő mellébeszélések, mert mind mögött a kényszeres betelepítés áll. E szavak mai jelentése csak ez! Akkor európai és szolidáris egy megoldás, ha a beszállítottak közül minél többet letelepít valaki a saját hazájában. Ilyen egyszerű ennek a logikája.

Igaz bele kellett egy kicsit piszkálni a forrásvidéken, hogy ugyan emberek millióinak legyen már ott lehetetlen élni. Erre szolgált az „arab tavasz”, mely rettenetes további évszakokat termett. Megint egy „spontán” akció a „demokráciáért”, mely megint jól sikerült!

Hogyan lehetséges az, hogy az iszlám állam nevű valamit nem tudnak elsöpörni a világ legnagyobb hadseregei még együtt sem? Mi ez a valami, ha ellenük kevés az amerikai, az orosz, a francia, a török, a német a szaudi, stb. hadsereg, még együtt is?

Nagyon nyilvánvalóvá akkor tették a „demokratikus” szándékaikat, amikor már pénzzel is zsarolni akarják azon országokat, amelyek nem engedelmeskednek a mindenható német helytartónak! Kerüljön csak pénzbe a bevándoroltatás és a kényszeres letelepítés megtagadása annak, aki megpróbál ellene védekezni.

Ugyan miért akarja másokra terhelni a német vezető az ismeretleneket, ha az annyira jó? Ha behívta őket, akkor tartsa a saját hazájában és élvezze maga a maga által hangoztatott elveket. Örüljön, hogy teljesült a célja, ha évente bemegy hozzájuk egy millió arab. Terítse kedve szerint azon államokon belül, akik szintén örülnek! Ez is teljesülni látszik. Legyenek velük boldogok!

Van, aki szereti a núdlit, és van, aki nem! Mi elfogadjuk, hogy ők szeretik, de akkor ne próbálják lenyomni a mi torkunkon!

De szétosztási kényszerük miatt már az sem biztos, hogy ők szeretik a núdlit. Fulladjunk csak meg mi a núdlijuktól, persze rém demokratikusan, mert ők mindent így tesznek.

Van aztán még egy nyilvánvaló másik nagy ágyújuk is, ez a TTIP nevű szerződés, amely nyíltan szembemegy a nemzetállamokkal, hiszen a multi egyetlen ellenfele mára nem más csak a nemzetállam. Az évek óta tartó tárgyalások teljes titokban, azaz „demokratikusan” folynak.

A harmadik nagyágyú a német helytartó által szorgalmazott Európai Egyesült Államok. Ez aztán a nemzetek teljes felszámolása lenne. Az EEÁ-ról szó nem volt az egyes államok belépésekor. Ezeket e nélkül húzták csőbe, most pedig rájuk fogják zsarolással kényszeríteni. Ilyen még Moszkva sem tett, még a fénykorában sem!

A kinek az érdeke mindhárom estben feltehető, felteendő kérdés!

A fentiekből látható, hogy a nemzetellenes előadás csak egy egy hatalmas irányzatból.
A hallgatók pedig sajnos mosolyogva megtapsolták az „újszerű” és „merész”, a „határokat bontogató” előadást.
Jó lett volna egy negyedik előadót is meghívni, aki felvázolta volna a védekezési módokat korunk súlyos pestise ellen.

Egyék csak meg ők azt, amit annyira jónak tartanak!
Mitől demokrácia ez a zsarolás?

Sajnos ,mindig megkésve kapom az értesitéseket. Sívesen mennék érdekelnek a témák,de nem jön időben a meghívás.
Segítségüket előre is köszönöm,tisztelettel Leitner Judit

december 14. hétfő, nem 15.

Rossz modellt követünk! Nem engednek le bennünket a tévútról?

http://www.mernokkapu.hu/fileok/2/magyar_helyzet-modositott_3.pdf

Mi az oka annak, hogy a Pápa csak mosolyog a magyar meghívásokon, miközben
Magyarország élharcosa a keresztény értékrend szerint életnek és mellékesen az idén nevezetes évforduló is van?

A magyar Vizügyi Szolgálat minden tagja egész munkásságát ennek a célnak a szolgálatába állitotta és a jövőben is ezért tesz erőfeszitéseket.

Rigó Mihály írta:

Megjelent egy interjú:
http://mno.hu/hetvegimagazin/lanyi-andras-ujrakezdodhet-a-vizlepcsovita-1308192
„Lányi András: Újrakezdődhet a vízlépcsővita”

A megszólaló, a nyilatkozó véleményét a cikk alapján elemezve bárki eldöntheti, hogy annak mely része melyik létező párt, vagy álcivil szervezet véleményével azonos.
Ezek után eldönthető az, hogy a nyilatkozó inkább politikus vagy „zöld”.
Ezek után a megállapításait is így kell kezelni.

Rigó Mihály írta:

Megjelent egy interjú:
http://mno.hu/hetvegimagazin/lanyi-andras-ujrakezdodhet-a-vizlepcsovita-1308192
„Lányi András: Újrakezdődhet a vízlépcsővita”

A megszólaló, a nyilatkozó véleményét a cikk alapján elemezve bárki eldöntheti, hogy annak mely része melyik létező párt, vagy álcivil szervezet véleményével azonos.
Ezek után eldönthető az, hogy a nyilatkozó inkább politikus vagy „zöld”.
Ezek után a megállapításait is így kell kezelni.

[…]  Ferenc pápa bolíviai beszéde: https://www.egyhazestarsadalom.hu/kereszteny-tarsadalomkep/ferenc-papa-boliviai-beszede […]

A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – az egyházi, felekezeti oktatási intézményhálózat bővülése

Az egyházi oktatási intézményhálózat folyamatosan bővült a ’90-es évektől kezdődően. Ez a tendencia az ezredforduló után sem állt meg, így 2006-ban már 191 katolikus oktatási intézmény volt Magyarországon. (Csak emlékeztetőül a rendszerváltozást megelőzően összesen nyolc katolikus oktatási intézmény volt hazánkban). A növekedés indokolt volt, hiszen az ingatlan visszaadás folyamata csupán 2011. évben zárult le. Ekkortól záródott hivatalosan az az időszak mikor az egyház visszakapta, vagy járadék formájába átváltotta korábban elkobzott vagyonát. Ezen ingatlan visszaadások során „Az egyházak összesen több mint 8.000 igényt terjesztettek elő. A beterjesztett igények számát figyelembe véve azok 51%-a a Magyar Katolikus Egyházhoz,37%-a Magyar Református Egyházhoz, 7%-a a Magyar Evangélikus Egyházhoz, 4%-a a zsidó felekezetekhez, 1%-a a kisebb egyházakhoz kötődött.”1
A folyamat lezárásával párhuzamosan az állam a rendszerváltozást követően kialakult közoktatási rendszert alapjaiban írta újra. 2012-től kezdve az állam lényegében visszavette az önkormányzatoktól az iskolák működtetésének jogát. Ezzel párhuzamosan az egyháznak illetve a különböző felekezetek részére lehetőséget adott, hogy korábbi önkormányzati iskolákat átvegyenek. Ezzel lényegében az egyházi iskolák megjelenésének egy új hulláma kezdődött meg. Meg kell jegyezni, hogy ezen új struktúrában is az egyház (a többi felekezetekhez hasonlóan) közfeladatot vett át az államtól. Ezért az állam az egyháznak normatívát fizet. A jelen rendszerben a katolikus egyház 271 oktatási intézményt tart fent. A nagy kérdés az, hogy az előzmények fényében hosszútávon tartóssá tud-e válni ezen rendszer. Az egyház oktatásfinanszírozása ugyanis továbbra sem rendezett megnyugtatóan. Az egyháznak továbbra sincs olyan gazdasági potenciája, hogy az állam nélkül ezt a megnövekedett számú intézményrendszert finanszírozni tudja. Azaz az egyház az intézményfenntartás tekintetében a ’90-es években kialakult gyakorlatnak megfelelően továbbra is az állam „kegyére” van utalva.

Lábjegyzet:

Az egyházi ingatlanrendezés 20 éve 1991–2011. (szerk: dr. Fedor Tibor) Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Egyházi, Nemzetiségi és Civil Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság, 2012. 40. old.

A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – az újraindulás problémái

Az egyházi oktatás újraindítása a rendszerváltozást követően társadalmi és politikai igényként is megjelent, sőt a rendszerváltozást követő első szabadon választott parlament többségének egyik legfontosabb társadalompolitikai tevékenységeként az egyház és a felekezetek oktatás helyzetének rendezést tekintette. Ezért volt lényeges, hogy az Országgyűlés által elfogadott a volt egyházi ingatlanok rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény 2§-a az egyházi ingatlanok visszaigénylésének feltételét úgy határozta meg, hogy azokat csak konkrét funkció betöltése esetén vehetők igénybe. Azaz az egyház (de a többi felekezet is) nem alanyi jogú vagyoni kárpótlást, hanem konkrét társadalompolitikai feladattal együtt járó ingatlan visszaadást kapott. A katolikus egyház (de a többi felekezet sem) erre a feladatra nem volt felkészülve. Korzenszky Richárd ezt így fogalmazta meg: „a törvény nem elsősorban tulajdonhoz akarja jutatni az egyházakat, hanem konkrét funkcióvállalás esetén kaphatják vissza egykori épületeiket vagy csereingatlant a régi épületért. Ez a törvény az iskola-ügyet kényszerpályára terelte. (…) Az egyházi vezetők, akik az ingatlan visszaigényléséért felelősek, nem tudtak mást tenni, mint mindent visszakérték, ami egykor egyházuk tulajdonában volt. (…) A közvélemény előtt az egyházak olyan mértékű iskolaindítási szándéka jelent meg, amelyben a mai pillanatnyi lehetőségek és a vágyak között kicsi a feszültség.”1
Ezt a kényszerpályát a hívek is erősítették azzal, hogy a rendszerváltozás lelkesedésével az állami oktatás mellett egy erős „egyházias” iskolarendszert képzeltek el, ahová majd a vallásos szülök gyermekeiket járatni tudják. Ezzel kapcsolatosan ugyan elismeri, hogy „Többen vannak, akik szeretnék egyházi iskolába járatni gyermekeiket, mint ahány tanulót ezek az iskolák be tudnának fogadni. De vajon szabad-e új iskolákat indítani?”2A probléma ott jelentkezett, hogy a tulajdonhoz való juttatással magának az intézmények személyi és tárgyi feltételeinek anyagi biztosításáról, annak függetlenségéről a jogszabály nem szólt. Ugyan ezzel kapcsolatosan volt elvben – és itt ismét érdemes elővenni az 1990. évi IV. törvény erre vonatkozó részét – egy törvényi szabályozás, mely szerint az „állam az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt, illetőleg a támogatás az ilyen ellátásokra elkülönített pénzeszközökből”3fedezi. Ez azonban az egyházi intézmények személyi és tárgyi feltételeinek finanszírozásának kérdését csupán elvi síkon rendezte, azzal, hogy a konkrét finanszírozás kérdést külön törvényi szabályozás hatáskörébe utalta. A külön törvény általában a mindenkori költségvetési törvény volt. Így akarva-akaratlanul a ’90-es évek elejétől kezdődően a katolikus egyház financiálisan továbbra is az állam pénzügyi „kegyére” volt utalva. Dr. Szilágyi Bernadett ezt így fogalmazta meg: „Az államtól kapott konkrét támogatásokat a költségvetési törvényekben a költségvetési alkuk nyomán kialakult előirányzatok tartalmazták”4Így hiába kaphatta vissza ingatlanait az egyház, ha annak működtetéséhez az állam forrásait kellett használni.
Persze a finanszírozási „kegy” kérdése ennél összetettebb probléma, mert az állam – mint arra korábban utaltam – az egyházat (és általában a felekezeteket) közszolgálati feladat ellátására kérte. Azaz nem csak azt egyházi hívek által, hanem az állam oldaláról is „elvárták” az egyházi oktatás szélesebb körű megjelenését.
Így az egyház a ’90-es évek közepére az óvodától az egyetemig úgy vált egyre nagyobb iskolafenntartóvá, hogy ahhoz a feltételek nem voltak adottak. A feltételek közül ugyanis nem csak a finanszírozási, hanem a humán oldalról is problémák jelentkeztek. A hívők oldaláról gyakran érte ezen időszakban az egyházi oktatást az a vád, hogy az adott nevelői testület nem keresztény szemlélettel végzi munkáját. Ennek oka pontosan oda vezethető vissza, hogy az egyház nem rendelkezett olyan mennyiségű és megfelelő képzettségű szakemberrel, akikkel a megnövekedett oktatási hálózatot el tudták volna látni. Így a vallásos szülök részéről nem egy esetben csalódást jelentett az egyházi iskola.
Visszatérve az egyházi oktatás finanszírozásának problematikájára, szükséges beszélnünk arról, hogy a ’90-es évek közepére egyre nyilvánvalóbbá vált a kialakult finanszírozási rendszer nem tartható. Az okok között egyértelműen szerepel a közoktatás rendszerét szabályozó 1993. évi LXXIX törvényből adódó következmények. Ennek a jogszabálynak az értelmében az állam mellet az önkormányzatok is iskolafenntartókká váltak, sőt abban egyre fontosabb szerepet töltöttek be. Gyakorlatilag a ’90-es évek közepére az óvodától a középiskoláig az önkormányzatok lettek a legnagyobb intézményfenntartók. Az önkormányzatok az oktatási intézmények finanszírozására az államtól normatíva formájában megkapták a forrásokat, hasonlóan az egyházi fenntartású intézményekhez. Tomka Miklós állapította meg, hogy „a magyar jogszemlélet értékes terméke az intézmények finanszírozásának az ellátottak létszámához mért megoldása, ami a fenntartó jellegétől függetlenül egyenlő elbánást ígér.”5 Azonban ez a helyzet a ’90-es évek közepétől fokozatosan megváltozott azzal, hogy az állam az önkormányzati oktatás finanszírozását megváltoztatta. Tomka szerint így az előbb említett elv „sérült, amikor az állam az oktatás finanszírozásának egy részét az önkormányzatokra hárította, az egyházakat viszont kizárta az önkormányzatok által támogatható szervezetek köréből”6 A vallási csoportok, így az egyház által fenntartott intézmények finanszírozása ennek következtében felborult, aminek hatására sérült az ezen intézményekben járó diákok, hallgatók egyenlősége. Ezt az Alkotmánybíróság 22/1997. határozata is kimondta, és kiegészítő állami támogatást írt elő, mely az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló 1997. évi CXXIV. törvény 6§-ban is bekerült. Emellett fontos megemlíteni az úgynevezett Vatikáni megállapodás finanszírozási hatását is. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között megkötött „A Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről” szóló 1997. június 20-án aláírt megállapodás szintén tartalmazza az oktatásfinanszírozással kapcsolatos problémák rendezését, így rendelkezik az állami kiegészítő normatíváról is. Ezt a finanszírozási módot azonban egyes önkormányzatok sérelmesnek tartották, mondván, míg nekik saját forrásból kellett kigazdálkodni az oktatás finanszírozásának rájuk eső részét, addig a vallási csoportok által fenntartott oktatási intézmények mindenképpen megkapták az államtól az úgynevezett kiegészítő támogatást. Ezzel kapcsolatosan pl. Polónyi István által publikált „Az egyházi közoktatás néhány oktatásgazdasági sajátosság” című tanulmányában kifejtette, az állam által a vallási csoportok részére a fenntartott oktatási intézményeikhez adott kiegészítő támogatás aggályos tekintettel arra, hogy „a helyi önkormányzatok normatív hozzájárulásával és támogatásaival azonos jogcímeken és feltételek mellett állami támogatást kapnak miközben sem az állami és önkormányzati, sem a többi nem állami, nem önkormányzati intézmény nem kap ilyet. Ők kénytelenek a saját forrásaikból hozzájárulni intézményeik működéséhez.” Így véleménye szerint ez „a közoktatás finanszírozásának egész rendszerét szétzilálhatja.”7 Ezzel szemben Platthy Iván nyugalmazott címzetes államtitkár egy cikkben ugyanerről a témáról azt nyilatkozta: „Az állam nem különböztetheti meg polgárait hitük alapján. Ezért kapják meg az egyházi iskolák az önkormányzati iskoláknak járó állami normatívát is.”8A finanszírozás körüli vita azonban újra-és újra fellángolt, fellángol.
Így azt kell megállapítani, hogy az egyházi oktatásfinanszírozás ügye időről-időre a viták kereszttüzébe került. Az úgynevezett jobboldali kormányok időszakában az ball-liberális ellenzék, fordított időszakban a konzervatív ellenzék is a finanszírozás „igazságtalan” módját támadta. „Az igazságtalan” finanszírozást azonban a két oldal máshogy értelmezte. Míg a konzervatív pártok az egyenlőség elve alapján szükségesnek tartották a kiegészítő állami normatíva fenntartását, addig a ball-liberális oldal az egyház részéről is erőfeszítéseket várt.

Lábjegyzet:

1. Korzenszky Richárt: Szünet nélkül – Egyházról, iskoláról. Bencés Apátság, Tihany. 2000. 134. old.
2. Korzenszky Richárd: Egyház és iskola. in: Vigilia 1997. 6. sz.
3. A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. IV. törvény 19§ (1). in.: 1000. év törvényei. COMPLEX Kiadó http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=8660
4. Dr. Szilágyi Bernadett: „Az egyházak finanszírozásának kérdései”. phd. értekezés Debrecen, 2013. 83. old.
5. Tomka Miklós: Egyházak és oktatás. (in: Educatio 2005/III) 499. old.
6. Uo. 499. old.
7. Polónyi István: Az egyházi közoktatás néhány oktatásgazdasági sajátosság. . (in: Educatio 2005/III) 609. old.
8. Szilvay Gergely: Miért jár „állami támogatás” az egyházaknak? (in.: Magyar Kurir http://www.magyarkurir.hu/hirek/miert-jar-allami-tamogatas-az-egyhazaknak, 2013. május 21. )

A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – a kezdeti lépések

1989-ben a Németh Miklós vezette kormányzat a felekezeti oktatás szélesítésének társadalmi törekvéseihez pozitívan állt hozzá, és engedélyezett egyházi, felekezeti oktatási intézmények újraindítását, sőt ehhez visszaadott volt egyházi, felekezeti ingatlanokat is. Ugyanakkor mégsem lehet azt mondanunk, hogy ez koncepcionális módon valósult meg. Kis túlzással úgy is fogalmazhatnánk, „aki mert, az nyert” alapon lehetett újraindítani egyházi, felekezeti intézményeket. Tipikus példa erre a Fasori Evangélikus Gimnázium újraindulása. Értelmiségi csoport lobby tevékenysége nyomán a kormányzat visszaadta az egykor elkobzott épületet, és 1989-ben engedélyezte az evangélikus felekezet számára az oktatás újrakezdését. Sőt az országos tanévnyitó ünnepséget, melyen Glatz Ferenc miniszter nyitott meg, szintén ezen intézményben tartották.
A „spontán” meginduló visszaigénylések azonban már ebben az időszakban is feszültségeket generáltak, hiszen ezen volt ingatlanokban ekkor már évtizedek óta más, többnyire oktatási, intézmények működtek. Így a volt és a jelen között kellett igazságot tenni, úgy, hogy ennek jogi alapjai nem voltak tisztázva.
Tovább bonyolította a kérdése, hogy még a szabad választások előtt elfogadták az 1990. évi IV. törvényt mely az egyházi intézmények újraindulásának további lökést adott, és hivatalosan is szabaddá tette az egyház, felekezetek számára többek között az oktatási intézmények alapítását. A törvény 17§ (1) pontja erről így rendelkezett: „az egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn.”1
Azonban a jogszabályban a jogalkotó alapvetően a vallási közösségek finanszírozási kérdéseibe nem akart beleszólni, ott tőlük maximális önállóságot várt el. Ebbe természetesen az egyházi, felekezeti oktatási infrastruktúra fenntartása is beletartozott. A gazdasági és pénzügyi önállóság megteremtésének elvével önmagában nem lett volna probléma, sőt támogatható lett volna, ha nincsenek történelmi előzmények, melyeket a jogalkotó figyelmen kívül hagyott. Ugyanis a jogszabály ezen paragrafusai a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségeket, így a Magyar Katolikus Egyházat is, hátrányos helyzetbe hozta, hiszen ezen vallási közösségek vagyonát, gazdasági alapjait, mint arról korábban volt szó, a szocialista rendszer szétzúzta. Így meglehetősen ambivalens helyzetet teremtett e törvény. Úgy várta el a jogszabály az önállóságot és a meglévő intézményhálózat működtetését, bővítését, hogy a „miből” kérdésre, vagyis a gazdasági alapokról nem rendelkezett. Azaz figyelmen kívül hagyta, az akkori reális helyzetet, hogy ezen közösségeknek a gazdasági alapjukat gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteniük. Így bár jogilag az egyházak, felekezetek teljes szabadságot kaptak – mely alapvetően örvendetes és fontos jogállami lépés volt –, de e passzusok miatt a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségek, így a Magyar Katolikus Egyház is, a gyakorlatban ezzel nehezen tudtak élni, mivel nem rendezte az elvett gazdasági potenciállal kapcsolatos helyzetet.

Lábjegyzet:

1. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény. In. 1000. év törvényei. Complex Kiadó. http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=8660 (Utolsó letöltés: 2014. 06. 15.)

A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – előzmények rövid áttekintése

A katolikus oktatás elmúlt huszonöt évének elemzése szerteágazó feladat. Ugyan lehet egyszerűen csak az intézményrendszer átalakulásáról, változásáról, bővüléséről beszélni, azonban meglátásom szerint a téma ennél jóval komplexebb. Nem lehet ugyanis önmagában értelmezni a katolikus oktatási intézményrendszer elmúlt huszonöt évének fejlődését anélkül, hogy azt ne helyeznénk el Magyarország XX. századi történelmében, valamint ne beszélnénk az állam és az egyház rendszerváltozást követő kapcsolatáról.
A történelem síkján azért is fontos elhelyezni e kérdést, mert a katolikus oktatás (de általában véve a felekezeti oktatás is) a XX. században a társadalom és a politika részéről érzékeny területté vált, mely erősen befolyásolta és befolyásolja a mai napig az oktatáspolitikát.
A rendszerváltozást követően az egyház és az állam kapcsolatát pedig az azt szabályzó jogszabályok oldaláról érdemes megközelíteni. Ennek legfontosabb eleme a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. IV. törvény volt, melyet paradox módon még a rendszerváltozás előtti utolsó parlament fogadott el. Ez a jogszabály a mai napig érezteti hatását. A jogszabály ugyan az állam és az egyház kapcsolatát a kulturális, oktatási, szociális területen történő együttműködés területén megfelelő szintre emelte, de mégsem vállhatott a kapcsolat kiegyensúlyozottá. A kiegyensúlyozatlanság két fő okra vezethető vissza. Egyrészről az egyház részéről a túlvállalás, másrészt az állam oldaláról a hosszú távú finanszírozás megoldásának hiánya volt tapasztalható.
A túlvállalás kérdése a történelmi előzményekre vezethető vissza. Az 1948. előtti időszakban a felekezetek, így a katolikus egyház által fenntartott intézmények is, megkerülhetetlen szereplői voltak az oktatásnak. Míg az „államosítást megelőzően Magyarországon az összes oktatási intézmény közel 53 %-a egyházi fenntartású volt, sőt ha leszámítjuk az óvodákat és a felsőoktatási intézményeket, úgy ez az arány megközelítette a 60 %-ot !”1 Melyből több mint háromezer oktatási intézményt a katolikus egyház tartott fenn, addig ez a helyzet 1945. és 1950. között alapjaiban változott meg. A kommunista hatalomátvételt követően jogszabályi és adminisztratív eszközökkel lényegében a katolikus (de mondhatnám a felekezeti) oktatás Magyarországon ellehetetlenült. 1950-től már csak nyolc katolikus gimnázium és négy szerzetesrend kaphatott működési engedélyt. Az anyagi és ingatlanvagyontól való megfosztás magával hozta, hogy a katolikus egyház a hagyományosan betöltött oktatási feladataik egészen a rendszerváltozásig korlátozottan, illetve egyáltalán nem tudta gyakorolni.
Ezen előzmények ismeretében érthető, hogy a rendszerváltozáskor és az azt követő időszakban, sőt a mai napig is érezhetően a katolikus (de mondhatnánk más felekezeteket is) értelmiség részéről az egyházi oktatás minél szélesebb körű újraindítására, bővítésére. Ehhez hozzájárul a megmaradt egyházi intézmények köré kialakult társadalmi nimbusz is, melyről Lukács László 1994-es írásában így nyilatkozott: „A nyolc iskola jól vizsgázott, minden hibája ellenére. Vállalták a feszültségeket és szintézist teremtettek belőlük. Adták a papi és szerzetesi utánpótlás felét, s fölneveltek egy olyan keresztény értelmiségi réteget is, amely ma megjelenhetett a közéletben.”2

Lábjegyzet:

1. Fedor Tibor: Tájékoztató a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről in.: http://misc.kim.gov.hu/binary/6372_ingatl_rend_kek.pdf#page=21&zoom=auto,0,634
2. Lukács László: Ki nevel és mire? Vigilia 1994. évi 4. 241. old.

Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – A demokratikus államok viszonya a vallási közösségekhez és a vallási közösségek viszonya az államhoz.

A demokratikus ideológiai alapon álló államok és a vallási közösségek közötti viszony esetében első megállapításunk az lehet, hogy a demokratikus állam a vallási közösségekkel külön nem foglalkozik. Ez abból következik, hogy a demokratikus államok általában önmagukat világnézetileg semleges államokként definiálják. A semlegesség fogalma elsősorban arra terjed ki, hogy nem tesz különbséget a vallási csoportok között. Fő szabályként az az általános elv érvényesül, hogy amennyiben az állam által elfogadott törvényes feltételeknek megfelel egy vallási közösség, akkor szabadon működhet. Ez az elv minden vallási csoportra érvényes.
Van még egy fontos vetülete a semlegességnek. Ez pedig az, hogy az állam semmilyen formában nem szólhat bele a vallási csoportok belső ügyeibe. Azaz a belső szabályzók, jogrendek tekintetében a vallási közösségek önállóak. Ez az elv azért fontos, mert egy olyan fejlődési fokot jelent az állam részéről, ahol az állam saját területén elismer más jogrendet. Ez azt is jelenti, hogy „az állam az elválasztási törvények óta nem tartja magát illetékesnek az ember szakrális élete fölött, vagyis a két jogi vertikum ’elmegy’ egymás mellett.’”1.
Továbbá nem foglalhat állást hitéleti kérdésekben sem, így egy adott vallási csoport tanítását sem bírálhatja.
A demokratikus ideológiát valló államok ugyan a semlegesség követelményét igyekeznek szem előtt tartani, de nem viszonyulnak egységesen a kérdéshez. A szakirodalom általában négy modellt említ meg.

1. Az államegyházi modell esetén olyan, a történelem során kialakult vallás-állam szimbiózisról beszélhetünk, ahol hagyományosan egy vallási közösség működhetett. Ezen belül két típust különböztethetünk meg.
a) Egyrészt a protestáns egyházak által dominánsan uralt államok, melyek esetén azt láthatjuk, hogy az egyház vezetője egyben az adott állam vezetője is. (például Anglia esetében az uralkodó egyben az anglikán egyház feje is.)
b) A másik pedig az ortodox keresztény többségű államok esete. Ebben az esetben ugyan az állam és az egyház vezető tisztsége különválik, de mégis szoros együttműködést feltételez.

Közös jellemző, hogy a vallást a nemzeti szuverenitás egyik kifejezőjeként értelmezték.

2. A radikális elválasztási modellnek szintén két típusa létezik.
a) Az első az Amerikai Egyesült Államokban kialakult modell. Itt ugyan radikális semlegességről beszélhetünk, melynek hagyományos vonulata alapján – amely ma már oldódott formában jelentkezik – az állam semmiféle támogatásban nem részesítheti a vallási közösségeket, azonban e szemlélet mögött a pluralizmus elve húzódik meg. Azaz az állam nem emel ki egyetlen vallási közösséget sem, mindenkivel egyenlő távolságot tart.
b) Ezzel szemben Franciaországban nem a pluralizmus, hanem a Katolikus Egyház ellenesség váltotta ki a radikális elválasztás kimondását, mely alapján igyekeztek a vallást a magánszféra keretei közé szorítani. Ez azonban fokozatosan oldódott, és ma már együttműködés jellemzi a Katolikus Egyház és az állam viszonyát. Ebben a típusú felfogásban azonban megjelenik az a veszély, hogy az állam nem semleges, hanem közömbös lesz a vallással, így az Egyházzal is.

3. A harmadik modell az együttműködő elválasztás modellje. Ennek a modellnek a jellemző vonása a szerződéses viszonyban rendezett együttműködés. „Ezek a szerződések meghatározzák az együttműködés formáit és tartalmát, melynek kiinduló alapelve a két fél (a szerződő felek) autonómiájának kölcsönös elismerése.”2.

4. Végül a negyedik modell a kapcsolódó modell, mely főként német nyelvterületen jellemző. Ez tulajdonképpen a semleges és együttműködő modell sajátos keveréke. Ebben az esetben arról van szó, hogy míg az együttműködő modell főként a katolikus többségű országok esetében működhet, addig a német területen nem csak egy egyházzal tartják szükségesnek az együttműködés kialakítását, hanem a protestáns közösségekkel is. Ezért az állam alapvetően támogató, de ugyanakkor igyekszik egyenlő távolságot is tartani az egyes egyházakkal, felekezetekkel szemben. A nemzetközi jog a semlegesség és a be nem avatkozás elvét tette magáévá.

A négy modell rövid áttekintése után azt az általános következtetést vonhatjuk le, hogy a demokratikus ideológia alapján álló államok túlnyomó részben a vallási közösségekkel a semlegesség politikáját folytatják. Ez különböző gyakorlati módokon jelenik meg. A semlegesség ugyanakkor – mint azt láthattuk – valamilyen szintű kooperációt is feltételez, melyet általában szerződéses viszonyban rendeznek.
A szerződéses viszony esetén külön ki kell emelnünk a Katolikus Egyház helyzetét. Különbséget kell tenni egyrészről a helyi vallási közösségek, így a Katolikus Egyház részegyházaival történő megállapodások, szerződések, másrészről, az Egyházzal, mint állammal kötött szerződések között.
A helyi vallási közösségekkel, így a helyi katolikus részegyházakkal kötött megállapodások, szerződések jogi ereje gyengébb, mint az Egyházzal, mint állammal kötött szerződések. Ugyanis az Egyház, mint állam „és az államok mint nemzetközi tárgyaló felek, (amennyiben) egymás közötti megállapodással létrehozzák az illető szerződő országra érvényes konkordatárius joganyagot (akkor) Ebben (…), szerződéses jog formájában alakítják ki az egyes országok területére érvényes helyi állam – katolikus egyház viszonyokat.”3. Ez viszont már Egyház specifikus jellemzővel rendelkezik, hiszen az adott állam jogrendjébe, mint nemzetközi szerződés beépül az Egyházzal, mint állammal kötött szerződés, így ez már olyan kötelezettséget is jelent, melyet az adott állam nem hagyhat figyelmen kívül. Ezért az adott részegyházak mintegy sajátos nemzetközi jogi védelmet is kapnak tevékenységük folytatásához.
Az előzőekben láttuk, hogy a demokratikus állam, bár semleges módon viszonyul a vallási közösségekhez, mégis viszonyukban a szerződéses „kooperációs, az egyházat támogató modell érvényesül.”4. Ez a kooperáció általában meghatározott területekre terjed ki, például szociális tevékenységre, oktatási feladatok ellátására. Ezekben az esetekben egy vallási közösség az államtól feladatokat vesz át. Ezen feladatok ellátását túlnyomórészt szerződéses együttműködéssel szabályozzák. Ugyanakkor az átvett feladatok esetén az adott állami törvények ugyanúgy vonatkoznak a vallási közösségekre is. Azonban – mint láttuk – az állam az egyes vallási közösségek sajátos hitéleti küldetéséről semmilyen formában nem foglalhat állást. Ez azt is feltételezi, hogy a vallási közösségek sajátos hitéleti és társadalmi küldetését az általuk fenntartott intézményeikbe beépíthetik.

Lábjegyzet:

1. Rónay Miklós: Állam, Egyház, politikatudomány. in.: Politikatudományi Szemle XVII/2. 105.old.
2. Varga Attila: Állam és egyház viszonyrendszerének elemzése. in.: http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m000423.html (letöltés ideje: 2014. 11. 19.)
3. Rónay Miklós: Állam, Egyház, politikatudomány. in.: Politikatudományi Szemle XVII/2. 107.old.
4. Schmidt Péter: A helyi önkormányzati rendszer (in.: Alkotmánytan. szerk.: Kukorelli István) Osiris Kiadó, Bp. 2001. 142. old.

Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – A szocialista-kommunista államok viszonya a vallási közösségekhez és az vallási közösségek viszonya a szocialista-kommunista államokhoz

A szocialista-kommunista államok vallási közösségekhez való viszonyukat a saját ideológiájuk mentén határozták meg. Bár „a kommunista kormányok már Lenintől kezdve (…) megkülönböztették a pártok ideológiáját, amelynek alapvető jellegzetessége a marxi dialektikus materializmuson alapuló ateizmus, míg a párt által vallott államnak semlegességet kell tanúsítani a polgárok vallási meggyőződésével szemben.”1. Elméletben tehát az állam a vallással szemben toleráns. Ezzel szemben a pártideológia részéről markáns vallásellenesség fogalmazódott meg. Az ideológia véleménye alapján – a lenini elveket átvéve – „a marxizmus (…) minden mai vallás és egyház, mindennemű vallási szervezet mindenkor a burzsoá reakció szerve, amely a kizsákmányolás védelmére és a munkásosztály elkábítására szolgál”2. elvet vallották, mely nehezen volt összeegyeztethető az állam semlegességi politikájával. A gyakorlat azt mutatta, hogy a párt ideológiáját és célját a vallás megszüntetésére az államszervezet adta eszközök maximálisan felhasználásával is próbálták megvalósítani. Ennek eklatáns példája Albánia, mely állami szinten „1967-ben a világ első ateista államává”3. nyilvánította magát.
Ezzel párhuzamosan a kommunista államok erős vallásellenes intézkedéseket tettek. A korszakban a vallásüldözés különböző módokon jelentkezett ugyan, azonban konstans módon a rendszer bukásáig jelen volt. (Sőt a ma is létező szocialista országokban jelenleg is jelen van.) Megállapítható tehát, hogy „valójában – minden ’puhulás’ közepette – az emberi jogok megnyirbálása és az egyház elnyomása az utolsó pillanatig tartott”4.
Az állam kapcsolata a vallási közösségekkel e keretrendszer mentén alakult.
A kommunista államok retorikája a vallási közösségekkel ugyanakkor folyamatosan változott, főként a Katolikus Egyház által szorgalmazott párbeszéd politikájának köszönhetően. Ennek a politikának azonban az Egyház részéről is és a kommunista államok részéről is más-más célja volt. Míg a kommunista állam egyfajta nemzetközi szalonképességet remélt a Katolikus Egyházzal való dialógus fenntartásában, addig a Katolikus Egyház a részegyházak működési feltételeinek jobbítását remélte.
Ugyan a vallási közösségek gyanakvással, sőt erős kommunista ellenszenvvel rendelkeztek (ez az ellenszenv például a Katolikus Egyház, vagy az ortodox egyházak esetében is jól kimutatható), azonban ez a helyzet fokozatosan változott. A vallási közösségek igyekeztek a túlélésük és híveik érdekében kompromisszumokat kötni, azonban ez nem azt jelentette, hogy a rendszer kiszolgálóivá váltak volna.
Ha a Katolikus Egyház esetét nézzük, azt mondhatjuk, hogy az Egyház a teológia szemüvegén keresztül hangsúlyozza a dialógus fontosságát, mely aztán a szocialista-kommunista államokkal való kapcsolatra is jellemző lett. Ennek kiinduló pontja az „őszinte és okos párbeszéd,”5. valamint az egymás iránti kölcsönös tisztelet megadása. Ugyanakkor ismét szükséges hangsúlyozni, hogy a „dialógus sohasem jelentheti a megalkuvást, a keresztény önazonosság feladását, a nézetek összemosását.”6. A dialógus keresése tehát teológiai értelemben is kötelezte az Egyházat, amellett, hogy az adott ideológia alatt élő millió katolikus védelme érdekében is szükségesnek mutatkozott.
Összességében elmondható, hogy a szocialista-kommunista államok és a vallási közösségek, illetve a vallási közösségek és az állam kapcsolatára két alapvető vonás volt jellemző. Az állam célja a vallási közösségek társadalomban betöltött szerepének minél erőteljesebb korlátozása, ugyanakkor például a Katolikus Egyházzal folytatott párbeszéd révén a demokratikus világ felé szalonképességének megőrzése volt. A vallási közösségek oldaláról pedig a párbeszéd kezdeményezése, fenntartása annak érdekében, hogy tevékenységüket minél teljesebben és szabadabban gyakorolhassák.

Lábjegyzet:

1. Szabó Ferenc SJ: A Vatikán keleti politikája közelről az Ostpolitik színe és visszája. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 2012. 102. old.
2. Horváth Attila: A vallásszabadság korlátozása és az egyházak üldözése Magyarországon a szovjet típusú diktatúra idején. in.: Polgári Szemle 2010. március 1-2 szám.
3. Gárdonyi M: Túlélés – együttműködés –ellenállás. (in: Felekezetek, egyházpolitika, identitás. szerk: Balogh Margit – Szarka László) Kossuth Kiadó, Budapest. 2008. 150. old.
4. Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis éltünk, Egyházüldözés 1945-1990. Szent István Társulat, Budapest. 2005. 196-197. old.
5. Gaudium et Spes 21. in.: Az egyház társadalmi tanítása dokumentumok (szerk.: Tomka Miklós és Goják János) Szent István Társulat, Budapest. 212. old.
6. Szabó Ferenc SJ: A Vatikán keleti politikája közelről az Ostpolitik színe és visszája. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 2012. 301. old.

Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – a vallási csoportok és az állam kapcsolatának három fő típusa

Érdemes időről-időre áttekinteni azt, hogy a különböző államberendezkedések milyen karakterisztikus jegyekkel viszonyulnak a vallási közösségekhez. A következő három írásomban ezzel kapcsolatos általános megállapításokat fogok tenni.

Első lépésben a vallási csoportok és az állam kapcsolatának három fő típusát érdemes áttekinteni:

1. A vallásokat tiltó, szigorúan ellenőrző, vagy korlátozó típusú államok;
2. A világnézetileg elkötelezett államok, ahol kizárólag egy uralkodó vallási csoport működhet szabadon, a többi csoport korlátozottan vagy egyáltalán nem;
3. A világnézetileg semleges állam.

Az első típus esetében az állam a vallási csoportokban veszélyt lát. Ezek a típusú államok általában diktatórikus keretek között működnek. A diktatúra logikájából következik, hogy az állam igyekszik az élet minden területére kiterjeszteni befolyását, ellenőrzését, így nem tűrheti el, hogy a társadalomra más – az uralkodó eszmén kívüli – nézetek is befolyást gyakorolhasson. Emellett természetesen ideológiai alapon is támadják a vallást.
A második esetben azt láthatjuk, hogy az állam és az uralkodó vallás szinte összefonódik. Megfigyelhető, hogy az állami szabályzók a vallási törvényeknek alávetve működnek. Így a vallási törvényekkel ellentétes világi jogalkotás kizárt. Ezen típusú államokra a legjobb példa Irán. Itt 1979-ben iszlám forradalom zajlott, melynek következtében új alkotmányt fogadtak el. Ebben az iszlám államvallásként került definiálásra, mely „Az alkotmány II. fejezet 12. cikke szerint állandó és megváltoztathatatlan.”1. Ebből következően „minden jog az iszlám standardokon, a sharīca normáin alapul. Ami azzal össze nem egyeztethető az érvénytelen.”2.
A harmadik típus a világnézetileg semleges államok. Itt a vallási csoportok a törvényes keretek között szabadon működhetnek. Ebben az esetben az állam és a vallási csoportok között a „kooperációs, az egyházat támogató modell érvényesül.”3. Azaz az állam és a vallási csoportok következetesen szétválva tevékenykednek, de viszonyaikat szerződéses együttműködéssel szabályozzák.
E három viszonyulás azonban nem független az államberendezkedéstől, ezért érdemes konkrétan is vizsgálni az egyes viszonyrendszereket.

Lábjegyzet:

1. Juhos Anna: Emberi jogok Iránban https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/juhosanna.pdf (letöltés: 2013. május 23.) 6-7 old.
2. Uo. 6-7 old.
3. Schmidt Péter: A helyi önkormányzati rendszer (in: Alkotmánytan. szerk.: Kukorelli István) Osiris Kiadó, Bp. 2001. 142. old.

Új alapok és új problémák a rendszerváltozást követően az állam és a vallási közösségek kapcsolatában – egy rövid problémafelvetés

Az 1989–1990-ben bekövetkezett Magyarországi rendszerváltozás új alapokra helyezte az állam és a vallási közösségek kapcsolatát. A szocialista időszakban az állam kontrollja alatt működő és mintegy ellenségként kezelt vallási közösségek megszabadultak az állam közvetlen befolyásától, sőt egyfajta partnerség jött létre köztük.
Ez a változás ugyanakkor nem jelentette azt, hogy az állam és a vallási közösségek között konfliktusok nélküli, zökkenőmentes együttműködés jött létre.
A rendszerváltozást megelőző időszak konfliktusai az állam és vallási közösségek között jórészt megszűntek. Ugyanakkor a rendszerváltozást követően a demokratikus állam-berendezkedés létrejöttével új konfliktusok alakultak ki.
A rendszerváltozás előtt az jelentette a fő konfliktusforrást, hogy a vallási közösségek belső autonóm életük megőrzéséért és működésük lehetőségéért, az állam pedig ezen autonómia minél szélesebb körű korlátozásért küzdött. Míg a rendszerváltozás előtt a vallási közösségek a létükért küzdöttek, addig a rendszerváltozást követően a szabad létezésből adódó társadalmi pozicionálás adta a konfliktusok elsődleges forrását. Varga Attila szavait idézve: „az állam (…) valamilyen formában viszonyul és önmagát is viszonyítja az egyházakhoz, általában a különböző felekezetekhez és a vallásos jelenséghez. Másrészt kétségtelen, hogy az egyházak is különböző módon, de mindenképpen meghatározzák helyüket és szerepüket a társadalomban, viszonyukat az államhoz, a hatalomhoz. Ilyen módon rendkívül összetett viszonyrendszer alakul ki, melyben az egyházak szerepe rendkívül árnyaltan és széles skálán jelenik meg.”1. Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy a kölcsönös viszonyulásból és szerep meghatározásból adódóan az állam és a vallási közösségek között óhatatlanul konfrontációk alakultak ki. Ezen konfrontációk a rendszerváltozást követően Magyarországon élesebben és erőteljesebben jelentek meg. Okként azt feltételezhetjük, hogy az új demokratikus berendezkedésben nem csak a vallási közösségek, de az állam is kereste a társadalmi pozícióját. Az illetékességi területek, határok és az egymás felé történő kölcsönös elfogadás kialakítása a gyakorlatban nem volt zökkenőmentes folyamat.
Az állam és a vallási közösségek rendszerváltozást követő időszakának kapcsolatát alapvetően két területre fókuszálva érdemes vizsgálni. Egyrészt az úgynevezett működési, másrészről az erkölcsi természetű ügyek oldaláról. A két terület természete ugyanis gyökeresen eltér egymástól.
Míg az első esetében arról beszélhetünk, hogy a vallási közösségek az államtól az intézményrendszerük működtetéséhez szükséges keretrendszer biztosítását várták (melybe beletartozik az intézményrendszerek fenntartásához szükséges anyagi javak biztosításának lehetősége is), addig az erkölcsi természetű ügyekben már korántsem tudtunk ilyen egyértelműen megfogalmazható elvárást találni. A vallási közösségek ugyanis hitbeli és tanításbeli meggyőződésük érvényesítését is bizonyos fokon elvárták az államtól. Ez azonban bonyolult kérdést jelentett, mely túlmutatott az elvárható együttműködés keretrendszerén.
Ebben az új helyzetben tehát mind az államnak, mind a vallási közösségeknek újra kellett fogalmazniuk az egymáshoz fűződő kapcsolatukat, meg kellett tanulniuk egymás partnerként történő elfogadását a demokratikus játékszabályok szerint. Ez azt jelentette, hogy az államnak el kellett fogadnia, hogy a vallási közösségek értékeik és érdekeik alapján cselekszenek, és ezek mentén érdekérvényesítést folytatnak. Emellett meg kellett teremteni a vallási közösségek által fenntartott intézményrendszerek és az állam közötti partneri kapcsolatot. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a vallási közösségek a rendszerváltozást követően sok esetben az államtól feladatokat vettek át, melyeket az általuk fenntartott intézményrendszerek (például óvodák, iskolák, szociális intézmények, kórházak) működtetésével biztosítottak.
A vallási közösségeknek ugyanakkor el kellett fogadniuk, hogy az állam a vallásokkal szemben semleges viselkedést folytat, mely nem az intézményrendszerek közötti együttműködés hiányát, hanem elsősorban a vallási közösségek hitbeli meggyőződésétől való távolságtartást jelentette. A vallási közösségek az állami feladatok átvételével tehát nem vindikálhatták maguknak erkölcsi természetű kérdésekben az állam feletti kontroll gyakorlását. Erkölcsi ügyek esetében ezért nehezebb volt megtalálni az érdekérvényesítés útját, a konfliktushelyzetek ezen a téren erősebben mutatkoztak.
Ezért azt feltételezhetjük, hogy míg a vallási közösségek intézményi (működési) területén jobb érdekérvényesítési pozíció jöhetett létre, addig az erkölcsi természetű ügyekben ez korlátozott módon működött az állammal szemben.
Összességében megállapítható, hogy a rendszerváltozás valóban új alapokra helyzete az állam és a vallási közösségek kapcsolatát, de azt nem tette zökkenőmentessé. Új problémák keletkeztek, illetve törtek utat maguknak, melyek megoldása természetszerűleg nem volt egyszerű feladat. Sőt azt lehet mondani, hogy ezek időnként újragenerálódnak és a problémákra új válaszokat keresnek mind az állam, mind a vallási közösségek oldaláról.

Lábjegyzet:

1. Varga Attila: Állam és egyház viszonyrendszerének elemzése. in: Magyar Kisebbség http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m000423.html (letöltés: 2014. 11. 12.)

Nézőpontok az erkölcs világban betöltött szerepéről Az állam és a Katolikus Egyház szemléletmódja

Az állam részéről az egyéni és csoportos szabadságigények biztosítása érdekében a XX. század folyamán jelentős előrelépések történtek. Ez önmagában nem jelent problémát. Az állam a szabadságjogokra hivatkozva azonban fokozatosan eltávolodott a hagyományos, Egyház által megfogalmazott erkölcsi rendszertől. Így a szabadságjogok egyre tágabb értelmezése során az állam már alapvető erkölcsi kérdésekbe is igyekezett a társadalom részére „szabadságot” biztosítani. Így óhatatlanul az állam a jogszabályalkotáson keresztül erkölcsi „forrásként”, mintegy „új erkölcsöt hozó” szereplőként lépett fel. Azaz úgy is fogalmazhatunk, hogy a társadalom többségének véleményét, elvárásait az állam elsődleges erkölcsi forrásként fogadta el, melyeket aztán a jogszabályokon keresztül „kanonizált.”
Az állam ezen gyakorlatán felbátorodva egyes társadalmi csoportok a XX. század folyamán egyre radikálisabban kezdték hangsúlyozni, hogy az állami jogszabályok biztosította „erkölcs” magasabb rendű, mint a vallások által hirdetett és „elavultnak” tekintett erkölcsi tanítás. Ráadásul azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, hogy például a Katolikus Egyház önmagának is ellentmond, hiszen – mint mondják – a kereszténység a szeretetre épül, melyet valójában most már az állam oldaláról kapja meg a társadalom. Így például az eutanáziát, melegházasságot a szeretet és a humanizmus nevében „kanonizálja” az állam.
Az Egyház ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy ezen erkölcsi kérdésekben tett állásfoglalásai nem önmagának valók, azaz ebben az esetben az Egyház keze kötött. Ezen törvényeket az Egyház isteni eredetűnek tartja, így önmagával hasonulna meg, ha ezzel ellentétes álláspontot alakítana ki. Így irreális elváras, hogy az Egyház változtassa meg véleményét az eutanázia, abortusz, melegházasságok stb. ügyében. Ezért hamis megállapítás, hogy a szeretet elve alapján az Egyház mondjon le az erkölcsi törvényeiről, és legyen elfogadó ezen kérdésekben. Világosan látni kell, hogy e két fogalom erkölcs és szeretet nem oltja ki egymást, és nem is írja fölül egyik a másikat. A szeretet és a megbocsájtás az egyénre az egyén gyarlóságára adott isteni válasz, másképpen fogalmazva isteni kegyelme. Azonban globálisan nézve ez az isteni kegyelem nem írja felül az Isten által alkotott erkölcsi rendet! A kettőt nem szabad összekeverni, mert abból hamis kép bontakozik ki, mely félreviszi mind az egyén, mind a társadalom gondolkodását.
Ráadásul azzal, hogy az állam a társadalom többségének véleménye alapján alakítja ki az erkölcsi törvényeit meglehetősen sikamlós terepre tévedt. A XX. század így az erkölcsi természetű ügyek vitáinak százada is, mely a hívő emberek a társadalom és az állam között folyamatosan fenn állt és nagy valószínűséggel még sokáig fenn is fog állni.

A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény
gazdálkodással kapcsolatos problémáinak vizsgálata

Huszonöt évvel ezelőtt, 1990. január 24-én fogadták el a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt, mely huszonegy éven keresztül alapjaiban szabályozta az állam és a vallási közösségek kapcsolatát. Aktuális-e foglalkozni ezzel úgy, hogy 2011 évben e kérdést újraszabályozták?
Úgy vélem, igen, hiszen az elmúlt huszonöt évben jórészt e törvény elméleti vitájáról beszéltek (melyeket korábbi írásomban már tárgyaltam), a legfőbb gyakorlati problémáról viszont kevés szó esett, pedig az legalább olyan fontosságú, ha nem fontosabb. A gyakorlati probléma, lényegében a vallási közösségek gazdálkodásáról szól.
A gazdasági jellegű probléma gyökerei a jogszabály 18–19§-ban fogalmazódtak meg, melyek lényegében a mai napig hatást gyakorolnak. Ez a problematika két sarkalatos pontból áll:

1. A finanszírozási és gazdálkodási önállóság elvárása;
2. Az állami támogatások módja.

1. A törvény legnagyobb problémája meglátásom szerint abból adódik, hogy a jogszabály a vallási közösségek saját forrásaira épülő fenntartásról beszélt, így a felekezetek, vallási közösségek saját vagyona a 18. § (1) alapján „elsősorban természetes személyek, jogi személyek, jogi személyiség nélküli szervezetek adományaiból és egyéb hozzájárulásaiból, illetőleg az egyházi szolgáltatásokért fizetett díjakból képződik.” 1
A jogszabály a vallási közösségek kiadásainak fedezésére további lehetőségeket biztosított. Így:
• Adományokat gyűjthetett;
• vállalkozási tevékenységet folytathatott;
• vállalatot alapíthatott;
• gazdasági társaságot hozhatott létre, illetőleg abban részt vehetett.
További segítségként nem tekintette a jogszabály gazdasági-vállalkozási tevékenységnek az alábbiakat:
• kulturális, nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeket működtetését;
• a hitélethez szükséges kiadványok, kegytárgyak előállítását és értékesítését;
• az egyházi célra használt épületeket részlegesen hasznosítását;
• temető fenntartást.
Ezek alapján kijelenthető, hogy a jogalkotó alapvetően a vallási közösségek finanszírozási kérdéseibe nem akart beleszólni, ott tőlük maximális önállóságot várt el. A gazdasági és pénzügyi önállóság megteremtésének elvével önmagában nem lett volna probléma, sőt támogatható lett volna, ha nincsenek történelmi előzmények, melyeket a jogalkotó figyelmen kívül hagyott. Ugyanis a jogszabály ezen paragrafusai a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségeket, így a Magyar Katolikus Egyházat is, hátrányos helyzetbe hozta, hiszen ezen vallási közösségek vagyonát, gazdasági alapjait a szocialista rendszer szétzúzta. Így meglehetősen ambivalens helyzetet teremtett e törvény. Úgy várta el a jogszabály az önállóságot és a meglévő intézményhálózat (nem csak hitéleti, hanem szociális, oktatási intézmények, műemlékek) működtetését, bővítését, hogy a „miből” kérdésre, vagyis a gazdasági alapokról e törvény nem rendelkezett. Azaz figyelmen kívül hagyta, az akkori reális helyzetet, hogy ezen közösségeknek a gazdasági alapjukat gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteniük. Így bár jogilag az egyházak, felekezetek teljes szabadságot kaptak – mely alapvetően örvendetes és fontos jogállami lépés volt –, de e passzusok miatt a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségek, így a Magyar Katolikus Egyház is, a gyakorlatban ezzel nehezen tudtak élni, hiszen a törvény nem rendezte az elvett gazdasági potenciállal kapcsolatos helyzetet, így financiálisan továbbra is az állam pénzügyi kegyére voltak utalva. Ezt a helyzetet az 1991 évi XXXII. törvény, mely a volt egyházi ingatlanok helyzetének rendezéséről szólt, sem oldotta fel, sőt, azóta sem sikerült megnyugtatóan rendezni. Ezért azt mondhatjuk, hogy a törvényben elvárt gazdasági önállósága nem tudott megvalósulni.
2. A gazdasági önállóság elvárása mellett a jogszabály két „kiskaput” hagyott az állam részéről a támogatásra, mely további problémákat vetett fel.
A törvény 19§ (1) pontja szerint: „az állam az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt, illetőleg a támogatás az ilyen ellátásokra elkülönített pénzeszközökből történik” 2
Ezt az állami támogatást csak azon tevékenységek ellátására vehették igénybe, melyek közül az egyházak, vallási közösségek a társadalom számára is nyitott és elérhető „szolgáltatást” nyújtottak. Ebből következett, hogy az egyházak, vallási közösségek csak azon tevékenységek esetében számíthattak támogatásra, mely nem hitéleti, vagy a vallási közösség belső életéhez tartozó finanszírozást takart. Ez az elv elfogadható lehetett volna, hiszen a támogatás feltételét a jogszabály az állam részéről konkrét együttműködés alapján – jelen esetben az államtól az oktatási, szociális feladatok átvétele, ebbe való „besegítés” – gondolta megvalósítandónak. Azaz a támogatás a jogalkotó szándéka szerint nem járt automatikusan, annak igénybevételéhez konkrét feladatvégzésnek kellett járulnia. Így a jogszabály az államtól azt várta el, hogy csupán azért fizessen, amit az egyházaktól, felekezetektől, vallási közösségektől „szolgáltatásként megrendelt.” Ennek mértékét elvben a hasonló állami intézmények normatívájához igazították, csakhogy a konkrét finanszírozás kérdését nem rendezték. Azzal kapcsolatosan csupán annyit említette meg a jogszabály, hogy azt egy külön törvényben szükséges majd rendezni.
A jogszabály 19§ (2) pontja szintén problémás. Ugyanis ez a pont tett egyedül említést a direkt támogatás lehetőségéről. E szerint: „Az egyházi jogi személynek az (1) bekezdésben nem említett egyéb tevékenysége segítésére állami támogatás adható, amelyet az Országgyűlés – az éves állami költségvetés elfogadása során – egyházanként és konkrét célonként állapít meg. A támogatásra vonatkozó igényt az egyház magyarországi legfelsőbb szerve a művelődési miniszterhez nyújthatja be.” 3
Itt azonban azt láthatjuk, hogy ez már nem egy egzaktul meghatározott feladatátvételre irányuló finanszírozási lehetőség, hanem az egyházak, vallási közösségek belső céljait szolgáló támogatás. Ráadásul a támogatásról a költségvetés függvényében egyházanként és célonként az Országgyűlés dönthetett. Ez azért jelentett problémát, mert ezáltal az államot olyan döntési pozícióba hozta, mely a semlegesség elvi kérdését feszegette. Mert joggal merülhetett fel a kérdés a vallási közösségek részéről, hogy milyen alapon dönthet az állam az egyes egyházi, felekezeti célok megvalósításának támogatásáról? Mert ha – és erre a jogszabály lehetőséget biztosított – minden vallási közösség benyújthatta igényét céltámogatásra, és valamelyik elutasításra került, akkor azt joggal lehet diszkriminatív intézkedésként értelmezni.

Összességében, tehát megállapítható, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény a demokratizálódó Magyarország egyik fontos, ugyanakkor ambivalens törvénye volt. Fontos, mert megerősítette az állam és a vallási közösségek szétválasztását, szabályozta annak legfontosabb elemeit.
Ugyanakkor ambivalens, mert pontosan ezen említett szabályozások vezettek oda, hogy a Magyarországon nagy múlttal rendelkező vallási közösségektől, így a Magyar Katolikus Egyháztól is, a jogszabály betarthatatlan gazdasági önállóságot várt el. Erre a történelmi előzmények alapján azonban nem volt lehetőség. Megítélésem szerint azonban ennek megvalósítása – mely a mai napig várat magára – a valódi partneri kapcsolatok kialakításához vezető út egyik fontos állomása lehetne. Éppen ezért a finanszírozás, valamint a gazdasági szabadság kérdéskörét is érdemes lenne újra átgondolni minkét félnek.

Lugosi-Szabó Gergely
doktorandusz

lábjegyzetek:
1. Lvt. 18§ (1)
2. Lvt. 19§ (1)
3. Lvt 19§ (2)

Szükséges-e az Egyháznak erkölcsi természetű kérdésekben az állammal szemben felszólalnia?

Márfi Gyula Veszprémi püspök állapította meg egy előadásában: „Az Egyház és az állam kapcsolata sosem volt felhőtlen eddigi történelmünk során.”1 Ez az erkölcsi kérdések tekintetében fokozottan igaznak tűnik. A történelem folyamán ezen kérdések tipikus összeütközési ponttá váltak az Egyház és az állam között.
Újra-és újra fellángoltak a viták, hogy az erkölcsi kérdések alapvetően az Egyház vagy az állam „fennhatósága” alá tartoznak-e, vagy, ha kölcsönös felelősség van, akkor hol vannak a határok. Különösen érdemes áttekinteni e kérdéseket most, mikor a történelmi egyházaktól, felekezetektől például a migrációval kapcsolatosan a társadalom részéről állásfoglalást várnak.
A mai helyzetben, de természetesen a történelem más időszakaiban is a Katolikus Egyháznak küldetéséből fakadóan kötelessége erkölcsi kérdésekben megnyilatkozni, álláspontját kifejteni és azt konzekvensen képviselni. Sőt, mivel az erkölcsi kérdések jórészét a keresztény hit transzcendens alapon állónak tartja – azaz isteni eredetűnek tekinti – ezért ez akkor is kötelezettsége a Katolikus Egyháznak, ha álláspontja az adott állam jogrendjével, felfogásával ellentétes. Ilyenek például az abortusszal, az eutanáziával, az egyneműek házasságával, vagy a szegényekkel, menekültekkel összefüggő kérdések. Az ezekkel kapcsolatos álláspontok képviselete teljesen független az államtól, sőt az adott társadalom többségének akaratától is. A Katolikus Egyház szuverenitásából következően ezt a jogot tőle senki nem veheti el. Ezért a pápai megnyilatkozások önálló, saját meggyőződésből fakadnak, arra „nyomást gyakorolni” nem lehet.
Amennyiben tágabban próbáljuk a kérdést értelmezni, akkor válaszunkat érdemes a „semleges” állam fogalmából kiindulva vizsgálni. A semleges állam elve azért fontos, mert olyan fejlődési fokot jelent az állam és a vallási közösségek, így a Katolikus Egyház közötti kapcsolatokban, ahol az állam saját területén elismer más jogrendet. Ez azt is jelenti, hogy „az állam az elválasztási törvények óta nem tartja magát illetékesnek az ember szakrális élete fölött, vagyis a két jogi vertikum ’elmegy’ egymás mellett.’”2 Ezen fogalmi keret azonban csak olyan alapvetően demokratikus berendezkedésű országokra érvényesíthető, ahol valóban az állam és a vallási közösségek egymáshoz semlegesen viszonyulnak.
A semleges állam elvéből tehát az következik, hogy az állam semmilyen formában nem szólhat bele a vallási csoportok belső ügyeibe, azaz a belső szabályzók, jogrendek tekintetében a vallási közösségek önállóak.
Ugyanakkor az állam oldaláról – legalábbis sokan így értelmezik az elválasztás elvét – fordítva is hasonló az elvárás, a vallási közösségek, így a Katolikus Egyház ne szóljon bele az állam belső ügyeibe, melyek alól az erkölcsi természetű ügyek sem kivételek. Az erkölcsi kérdések területén azonban a semlegesség elve ebben a formában nem működhet. Nem működhet, mert az erkölcsi kérdések megítélését az állam nem sajátíthatja ki önmaga számára. A probléma lényegét tehát úgy lehet megfogalmazni, hogy míg a vallás, így a Katolikus Egyház szakrális alapon viszonyul az erkölcsi kérdésekhez, és ezen keresztül akarja a társadalmi folyamatokat befolyásolni, addig az állam ezen problémákat sajátos erkölcsi tartalom alapján a jog oldaláról értelmezi. Az állam oldaláról mindez teljesen érthető, hiszen a semlegességből adódóan a vallások erkölcsi elveinek prioritást nem adhat.
Az azonban kérdés, hogy az állam mi alapján határozza meg a sajátos erkölcsi elveit, melyeket aztán jogszabályi formában megjelentet? Figyelemreméltó ugyanis, hogy a keresztény kultúrkört magáénak valló államok többsége a keresztényi humanizmus alapján ítél meg erkölcsi kérdéseket. Viszont a keresztényi humanizmust sokszor anélkül próbálják értelmezni, hogy abba magát a történelmi egyházakat, felekezeteket, így a Katolikus Egyházat bevonnák. Ez azonban így paradox helyzet. Éppen ezért érdemes Tomka Miklós megállapítását megfontolni „a hívő emberek közösségei, szervezetei, alkalmasint lobby-jai a plurális társadalom sokféleségében nem elhanyagolható súlyú tényezők. Súlyuk és működésük annál kevésbé fejeződik be a nemzeti határoknál, minél előrehaladottabb a nemzetközi egységesülési folyamat.”3 Ebből következően a Katolikus Egyház erkölcsi kérdésekben történő megnyilatkozásainak súlya van, melyet érdemes az adott államnak figyelembe vennie. Természetesen nem kötelessége elfogadni az iránymutatását, sőt azzal ellentétesen is cselekedhet, de azt tudomásul kell vennie, hogy a Katolikus Egyház a véleményét függetlenül az államtól, sőt adott esetben a társadalmi közfelfogástól is képviselni fogja. Az államnak pedig tudomásul kell vennie, hogy ez esetben nem hivatkozhat keresztény erkölcsre, hiszen nem annak „forrásából” – az Egyház tanításából – vezeti le saját erkölcsének alapját. Ezért kötelessége az Egyháznak is elmondania véleményét, álláspontját.

Lugosi-Szabó Gergely
doktorandusz
Lábjegyzetek:

1. Márfi Gyula előadása a Szaléziániumban. Sajtó megjelenése 2013. augusztus 23. http://www.magyarkurir.hu/hirek/marfi-gyula-ersek-egyhaz-es-allam-kapcsolata-sosem-volt-felhotlen (letöltve: 2014. szeptember 10.)
2. Rónay Miklós: Állam, Egyház, politikatudomány. in.: Politikatudományi Szemle XVII/2. 105.old.
3. Tomka Miklós.: A magyar vallási helyzet öt dimenziója (in: Magyar Tudomány 1999/5) 556. old.

Aki együtt üvölt a farkasokkal, az maga is farkassá válik!

….”De böjt s jámborság néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos aki néma….”

Babits Mihály anno 1938

[…] Horányi Özséb: A mélységből kiáltok, Uram, hozzád. […]

Valóban Benedicty László mintha túlságosan egyszerűsítené a képet, és mintha alábecsülné az Iszlám Állam jelentőségét és veszélyét. Vagy csak én vagyok tájékozatlan?

Szeretném a szíves figyelmükbe ajánlani az alábbi helyen lévő dolgozatomat:

http://www.mernokkapu.hu/hirek/530/14/A_fenntarthatosagrol

A néhai országos főrabbi személyes ismerőseként, számos területen munkatársaként és végül olyan
baptista lelkészként, aki szolgálatának sajátosságai alapján dr. Schweitzer Józseffel Pécstől Budapestig igen sokféle területen élt és találkozott a fentebbi méltatásához teljes egyetértéssel járulok hozzá. Tiszteltem benne a jeles közéleti embert, a nagy tudóst és népünknek jeles személyiségét, aki személyes példamutatásával töltötte be a szeretetnek és a másik ember köteles tiszteletének parancsolatát.

Köszönöm! Az ember végre otthon érezheti magát…

Gratulálok! Kitűnő volt! Így érdemes lenne folytatnunk… János

Azt hiszem, hogy téved a vízügyi megmondóember, amikor a vizes szakma véleményének figyelmen kívül hagyásáért, a „tárgyalások” sikertelenségért a politikusokat teszi bűnbakká.

Amit abban is, amit a vizes szakma tanulásának nevez.

A „tanulás” a hatalom nélküliek kényszerű igazodása volt, különben teljesen lemosták volna őket. Kár ezt tanulásnak nevezni, kár ezzel a tanulás fogalmát lejáratni. A „környezetvédők” nyilván nem „tanultak”, hiszen ők voltak a hatalom. Ugyan miért igazodtak volna? A pozíciók, az esélyek aránya azonos volt a róka vadászata esetével. Amikor a róka üldözi a nyulat, a róka csak az ebédéért, míg a nyúl az életéért fut. Ez nem esélyegyenlőség! Ilyen szituációban a nyúl „tanul”!

A mérnökség pozícióban lévő részének nagy része egzisztenciális okból „igazodik”, magyarul: moccanni sem mer, mert 5 perc alatt bárki lecserélhető, bármennyire nélkülözhetetlen szakembernek tartja is magát.

Egyszerűbb a képlet: a profit irányítja, veszi meg a politikát, a politikumot, a politika pedig az ehhez asszisztáló „szakmát”.
Jó példa erre a palagáz körüli most is látott mismásolás – mindenben hasonlóan egyébként a GMO-nál és a klímaváltozásnál is megtapasztalt „egyrészt-másrészt” típusú véleménynyilvánítással -, melyet sajnos még az előadó is bemutatott.

Pedig van megoldás, melyet 2011-ben itt írtam le:
http://epiteszforum.hu/van-mit-vesztenunk-benultsagunk-oka-nem-eppen-a-mindenkori-politikatol-valo-fuggosegunk

Nem lehetne kipróbálni ezt az utat?

Tisztelt szervezők,

szeretnék részt venni, kérem ezért, legyenek szívesek regisztrálni.
Javaslatom: jó lenne, ha az előadók a politikumot a tudomány, a vallás és a filozófia szempontjából egyaránt közelítenék.

Ezt találtam:

http://mno.hu/magyar_nemzet_kulfold/versenyben-van-a-keleti-nyitas-strategia-1262891

Walking in the prsenece of giants here. Cool thinking all around!

Aki ezt a cikket írta, fizetett balliberális. Olyan kitartott, mint Ady Endre volt. Pont annyira magyarellenes és keresztyénellenes. Nem ismerem „Horányi Özsébet”, de talán jobb is. Egyébként madarat tolláról, embert barátjáról. Meg, aki Orbán Viktort bántja… Ezek után a cikk írója beszél „tiszteletlenül lekezelő stílusról”? Hát, hogy lehet a miniszterelnök úrról ilyen illetlenül beszélni? Főleg a magyarországi miniszterelnökről. Ha a kettős mércének a szemtelensége, az alaptalan vádaskodás és a tiszteletlenség fájna, „Horányi Özséb” ordítana.

Jó írás: már az is jó, hogy valaki egyáltalán próbálja megérteni Orbán Viktort. E nélkül ugyanis nehéz érdemben alternatívát fogalmazni meg vele szemben. Az értelmezési kísérlet pedig azért is fontos, mert a mai palettán tényleg ő az egyetlen komolyan vehető politikus, akiről feltételezni lehet, hogy van valami víziója a jövőről (a másik talán Gyurcsány Ferenc volna, de ő sok szempontból nem jöhet számításba) és van vezérfonala a politikai cselekvésének (aminek a minősítése persze bőven vitatható).

Alapjában véve egyetértek Csizmadia elemzésével; a feltárt motivációk és Orbán Viktor megfontolásainak bemutatása igazolhatónak látszik. Hogy ezt a  fajta kül- és belpolitikai felfogást geopolitikának (vs. demokratikus működésmód) lehet/kell-e minősíteni és hogy ennek van-e jelentősége, azt nem tudom.

Abban viszont biztos igaza van a szerzőnek, hogy a tusnádi beszéd széles társadalmi vitát igénylő kérdéseket vet föl. Persze nem az a hiba – ahogy Csizmadia Ervin állítja -, hogy ezt a témát a miniszterelnök dobta be a nyilvánosságba, hanem az, hogy – legalább is úgy tűnik – sem ő maga, sem a FIDESZ nem igényli a vitát és a konszenzust. De sajnos a társadalom sem. És ez a kettő valószínűleg összefügg.

Ami pedig Orbán Viktornak a cikkben vázolt világ- és jövőképét illeti: azt hiszem, a diagnózisban igaza van, és abban is, hogy nem követni, hanem alakítani kell az európai – komplex – politikát, vállalva a konfliktusokat is.

De az tényleg jó volna, ha ennek mikéntjéről nem egy „vezér” döntene. Ami azért ambivalens a dolog, mert ő érzékelhetően abból a – kétségtelenül valós és mások által is fölvetett –  tapasztalatból indul ki, hogy a demokrácia – ahogy ma az Amerikai Egyesült Államokban és az Európai Unióban működik – nem hatékony.

De akkor mi legyen helyette?  A kialakulni látszó vezérelvű politika, ennek minden – sokakat és sokféleképpen irritáló – velejárójával? Ez a valódi és kényes kérdés, amiről érdemes volna beszélni.

Keresztes Sándor

Csízmadia Ervin írásának hangvétele, érvelése, meglátásai toronymagasan túllépik a megszokott megnyilvánulásokat! Habár a szerzőt nem ismerem, kétségtelen, hogy egy nagyon jól informált, széles látókörü, higgadt egyéniség.

Az a megállapítása, amelyben felismeri a magyarországi pártpolitikában a generációk vonulatát tökéletesen megfelel a valóságnak. Nem kevésbé, hogy a történelem visszatér, teljesen evidens, lásd az ukrajnai, a skóciai, az iraki vagy éppen a kurdisztáni fejleményeket.

Elgondolkoztatóan világít rá Orbán Viktor hosszúévek során meglehetős következetességgel  kialakított nézeteire. S hogy saját történelmi múltjából kiindulva minden egyes régióknak a sajátosságaira szabottan kell fejlődnie, számomra szintén evidencia. A Magyar Pax Romána Magyarországra visszatérő kongresszusán 1993-ban ez volt előadásom témája, amikor a demokráciák sokféleségét elemeztem.

Nincsenek egyetemes értékek, mondja a szerző. Ezzel nem értek egyet, de  lehet hogy nem jól interpretálom a mondanivalóját. Igenis vannak alapmércék és értékek melyeket az egész emberiségre érvényesnek tartok.

A cikk elég alaposan ostorozza az ellenzéket, amiben megint csak igaza van. Világosan mutat rá a magyar társadalom szellemi izoláltságára hivatkozva több mértékadó nyugati gondolkozó írásárára. Ezt különben Nádas Péter is megírta jó pár évvel ezelőtt, szintén egy Népszabadság cikkben, és amikor folyt a vita a kettős állampolgársági népszavazásról, még pontosabban.

Eötvös Károly A falu jegyzője című regényének 1911-es díszkiadásához Schöpflin  Aladár irt előszót. Ha ebből az előszóból ma valahol felolvasnánk 10 mondatot mindenki azt hinné hogy most íródott. Pontosan ugyanaz az állapot mint volt akkor, ami a magyar társadalom befelé fordulását, a világtól való elszigetelődését illeti.

Hogy a 60-as évekhez térünk-e vissza vagy nem, azt nem tudom. De érzékelhető, hogy a világ nem talál megfelelő megoldást a globalizálódott pénzintézetek mesterkedéseivel szemben (erről különben Soros György is irt már nagyon régen egy érdekes könyvet, amiben megjósolta az időközben már beállt állapotot) és Európa valóban bürokratikus megoldásokban keresi a kibontakozás lehetőségeit (ami láthatóan nem működik). Kétségtelen, megnövekedett a geopolitika jelentősége. Ezt a folyamatot Orbán Viktor alighanem jól értelmezi. Ezért az Oroszország és Ázsia felé nyitás politikáját helyeslem.
 
Összefoglalva: a cikk nagyon jó vitaindító és elgondolkoztató elemzés. Ami hiányzik belőle – de ez rendszerint mindig hiányzik az ilyen jelleg eszmefuttatásokból – az az elemzésen túlmenő, a megoldás megadó, vagy legalább is annak elemeit megadó gondolatok.

Gábor Dzsingisz

FOGHÚZÁS HELYETT KÉSZÜLŐDJÜNK!

Töprengés Csizmadia Ervin „gyógymódján”

Csizmadia Ervin az orbáni demokráciáról szóló vitában a „méregfog kihúzásában” lelné meg a gyógymódot. Vagyis pontosabban szerinte az ellenzék átengedte a terepet Orbán Viktornak és ezzel elszalasztotta a lehetőséget, hogy megakadályozzák a magyar belpolitikai élet „zuhanórepülését” valamint azt, hogy „kontra produktívvá” váljon a hazai közélet. (Nb.2014.09.06.2. A méregfog kihuzása).
A terjedelmes és igen mélyreható cikk utolsó részét így fejezi be:
„Nincs vita? Van Orbán!”.
A szerző természetesen a tusnádfürdői beszédet követő visszhang elemzése után jut erre a végkövetkeztetésre, amelynek lényege: „szerencsésebb lenne nem utólag ágálni megnyilatkozásai ellen, hanem vérmes nyugatosként késhegyre menő vitákat folytatni a liberális demokrácia megújuló- és teljesitőképességéről”. Vagyis a gyakorlatban Orbán kisajátította a demokráciáról szóló vita terepét, az ellenzék pedig elmulasztotta magát a vitát és ezzel végzetes kárt okozott önmagának és cserbenhagyta a társadalmat.
Szerintem, ha az ellenzék vállalta volna vitát, akkor csak egymásközt csatázhattak volna érveikkel és ennek nincs semmi értelme, hacsak ezzel nem növelték volna a „kígyó méregfogának” hatékonyságát.
Az érdemi vitához, vitapartnerek kellenek. Orbán pedig nem vitázik, hanem megcáfolhatatlan kinyilatkozásokkal próbálja félrevezetni híveit és megalázni ellenfeleit. Már az első, még nem kétharmados győzelem előtt is riasztó jel volt, hogy legfelkészültebb munkatársai is elmenekültek a kényszerű kíhívás elől. Pokorni a budapesti XII. kerület polgármesteri székébe, Áder egészen Brüsszelig EU-s képviselőnek s bár eleinte Kósa még próbálkozott, de aztán jobbnak látta, ha visszahúzódik Debrecenbe és átképezni magát közéleti jolly-jokernek.
Orbán korábban még az MTV műsorában is leült vitatkozni egyszer Vitrayval, aki utána azonnal az „elefántcsonttornyot” választotta. Vagy többször Balóval, aki megtanította veszíteni, de feltűnő és beszédes végeredmény, hogy a közelmúltban a szokásos péntek reggeli Kossuth Rádiós szereplésének egyikét nagyjából ezekkel a szavakkal kezdte a műsorvezető beköszönése után: „Szíves meghallgatnám a kérdéseit, de ma reggel inkább ezek nélkül szeretnék beszélgetni a hallgatókkal”. Szóval már a kérdések is zavarják. A kérdező néma jelenléte még nem!
Orbán nem vitatkozik, mióta kétharmaddal felszámolta a magyar demokráciát.
Bár az összehasonlítás kicsit erős, de mint látni fogjuk egyre aktuálisabb.
Kádárral sem lehetett vitatkozni, csak negyedévvel előre kijelölt és írásban beadott kérdésekkel adott interjú. De vita nem volt. Sőt ő mindig türelmesen meghallgatta a kérdéseket, de utána vagy arról beszélt, amiről éppen akart s miközben a két vállát vonogatta vagy csippentett egyik szemével. Ez a kényszerű szokás olykor a nézőknek felidézte híres mondatát, amely szerint: „Én a gyalogosok pártján vagyok”! De valójában nem összekacsintott velük, hanem a vissza-visszatérő „tikk”-jével próbált megküzdeni.
Antal Józsefet sem lehetett vitára ösztönözni, nagyvonalúan a „Tetszettek volna forradalmat csinálni” híres szlogenjét hagyta rágni a vitapartnernek soha nem tartott párthíveinek, és örökségül az utókornak. Ő maga inkább hosszadalmas történelmi monológokba lopta bele tanulságos, de aktuálpolitikailag szinte használhatatlan üzeneteit.
A diktátorok és a diktátor önjelöltek még magukkal sem szoktak vitatkozni. Csizmadiai Ervin cikkének második részében tehát egy olyan elmaradt vitakezdeményezést kér számon a baloldali ellenzéktől, amelytől azt várta volna, hogy ezzel megelőzik Orbánt a pillanatnyilag legfontosabbnak tűnő téma, a demokratizmus, mint „aktuális társadalmi berendezkedés” értelmezéséről szükséges vita ügyében és így talán sikerült volna megakadályozni, hogy az „illiberalizmus” hagymázos lázálmával tematizálja a magyar nyilvánosságot.
Pedig nem az ellenzék, hanem a nyugati bírálok nyomására született meg Orbánnak az a gyáva rodolfói mondata, hogy: „Ne arra figyeljenek, hogy mit mondok, hanem, hogy mit csinálok”. Nos, nem sorolom, hogy több mint 20 tusnádfürdői monológja nyomán, amíg eljutott a szánalmas „illiberális” paraboláig, hányszor erőszakolta meg az általa is oly sokszor meghirdetett magyarországi demokrácia vívmámyait. De kérdéseim azért „foghúzás” helyet még akadnak:
1.Ha lett volna ellenzéki vita, akkor annak egyoldalú résztvevői mire juthattak volna és vajon sikerülhetett volna-e valóságos vitára kényszeríteni Orbánt, aki gyakorlatilag a parlamentben is megszüntette a vitákat azzal, hogy a törvényjavaslatokat egyoldalú egyéni képviselői javaslatok formájában terjesztik be?
Sőt nem csak itt Magyarországon, de már az Egyesült Államokban is visszakozott, amikor megtudta, hogy a Georgetowni Egyetemre szóló meghívás előadójaként kérdésekre is kellene válaszolnia.
2. Miből állnak Orbán liberalizmus és demokráciaellenes monológjai?
Zavaros „dakota” közmondásokból, amelyekből ugyan kiderül, hogy céljait rohamléptekben éri el, de közben ma már nem csak az őt kézből etető EU-val fordul szembe. Pedig volt idő, amikor igazáért még hajlandó volt Brüsszelben vitázni. Ma már inkább csak asszisztál Cameron brit miniszterelnöknek, csoportfotók elkészítésén vesz részt és mélyen hallgat az ukrajnai helyzet lényegéről. Helyette viszont ma már inkább vita nélkül hajlandó titkos „alkukra” Putyinnal. Lám vele is elcsitultak vitái, pedig a közelmúltban még harcolt érte, hogy bebizonyíthassa: „1989-ben „ő zavarta haza az oroszokat”.
A diktátorok és diktátor önjelöltek rendszerint úgy kezdik új pályájuk megtervezését, hogy elzárkóznak előbb a kérdésektől, majd a vitától, majd a közösségtől. Orbán még nem diktátor, de már készülődik a neki nem való államfői székbe–Áder már bejelentette, hogy 2017-ben szívesen távozik– és úgy tűnik, hogy a budai Vár és környéke előbb alkalmas lesz egy „demokratikus” pénzszórásra, majd arra, hogy minél távolabb lehessen a közélettől, ahova csak akkor jutnak el a kérdések, ha Ő jónak látja, de válaszolni már onnan sem fog. A „vitát”– nem én minősítettem ennek– pedig még monológok formájában is abba fogja hagyni.
Azt hiszem, Csizmadia Ervin ebben téved a legnagyobbat! Ugyanis Orbán semmilyen vitaterepet nem engedett át senkinek. Egyszerűen leszokott a vitáról és híveinek sem volt más választása, ha életben akartak maradni.
Foghúzás helyett tehát annak lehettünk szemtanúi, hogy a kígyó saját farkába harapott.
Nem lehet pontosan tudni, hogy meddig kell még hallgatunk Orbán tusnádfürdői, vitamentes monológjait, de aligha kétséges, hogy ha lenne értelme az ellenzéki vitának, akkor annak egyetlen okos és aktuális témája lehetne: „Milyen lesz az Orbán utáni Magyarország?”
Ha valóban hiszünk neki, hogy Putyin–tehát az orosz minta a követendő– akkor ez az idő nem is lehet olyan messze, már csak azért is, mert úgy tűnik a paksi megállapodás az azóta elfogadott embargók miatt kudarcra van ítélve. Vagyis ideje készülődni egy igazi vitára! Talán erre gondolt Csizmadia Ervin is?

Wisinger István
Megjelent a Népszabadság 2014 09.19. számában

A véleményem második részét, gyakorlatilag az első folytatását ide írtam:

http://www.mernokkapu.hu/fileok/2/Rubikon1.pdf

Szeretném mindkettőt szíves figyelmükbe ajánlani.
RM

El lehet érni e könyv anyagát az interneten?