Hozzászólások

A politikától való elválasztásra az irodalom terén is van szándék!
Erről is szól az alábbi beszélgetés:
http://mno.hu/magyarorszageloben/allami-kituntetest-kapott-takaro-mihaly-1243402

Véleményemet itt írtam le:

http://www.mernokkapu.hu/fileok/2/vizlepcso.pdf

A kulcsmondatot Gábor Dzsingisz úr mondta ki az előadás 1:45:00 időpontja körül kb. így:
A földmoratórium A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG VISSZAMARADÁSÁNAK garanciája. EZ AZ UNIÓ ÉRDEKE.
A három előadó ennek súlyos következményei egy részét sorolta fel. Ez az ok, bajok listája pedig az okozatok listája!
Mi nem termelőnek, hanem piaci feleslegeik felvásárlónak kellettünk az EU-nak!
Amíg ez az igyekezet meg nem változik, sajnos marad a mai nyomorúságos helyzet.
Azt lenne tudni, hogy az EU miért nem köti ki azt, hogy mit és mennyiért hajlandó tőlünk átvenni, a többit pedig engedje megteremni és másutt eladni!
Miért fojtja le a magyar mezőgazdaságot?
E kérdés nyilván naiv, hiszen ott van például a hatalmas francia mezőgazdasági érdek, melyhez az EU mezőgazdasági szabályozását igazítják.
Ha pedig nem kell a mezőgazdasági termék, akkor nem kell az öntözés sem!

Másrészt:: ha a magyar föld értéket termel, akkor nem lehet üveggyöngyért „megvenni”! Már pedig nagyon fáj a foguk a magyar földre is! Meg kell tehát mutatni azt a magyar földművesnek, hogy bármibe fog bele, legyen az növénytermesztés vagy állattenyésztés, az veszteséges lesz! Csak hagy szabaduljon önként a földjétől, minél előbb!

Jó lett volna még arról is hallani, hogy ha Hollandiában a föld nem része a szabad tőkének, tehát nem spekuláció tárgya, akkor a nagyon demokratikus nyugat szerint a magyar föld ugyan miért az? A legnagyobb gyarmatosítók alapította EU nem felejtette el erőforrás-kivonó, más népeket kifosztó tudását, ma is ezt teszi, csak kissé nehezebben észrevehető módon.
Üdvözlettel:
Rigó Mihály

A két fórum előadásai, hozzászólásai alapján bennem az kérdés fogalmazódott meg, hogy lehet-e , hogy a társadalom nem ismeri fel, hogy mennyire saját érdekei ellen cselekszik, ha továbbra is lemond a hazai vízkészletek felhasználásában adott lehetőségek kihasználásáról:
• A „vízkormányozás” adta lehetőségekről
• A homokhátság kiszáradásának megoldási lehetőségeiről
• A Duna hajózhatóságának rendbe tételéről
• Az árvízi védekezés könnyebbé tételéről
• A medermélyülés okozta problémák megoldásáról
• A Szigetközi vízszint problémák rendbe tételétől
• A vízenergia, mint a legolcsóbb megújuló energia termelés kihasználásáról
• Az előbbiek megteremtéséhez szükséges Európai Támogatások megszerzéséről
• A fentiekben rejlő hazai hozzáadott értékek igénybevételéről
És végül is a fő kérdés hogyan lehetne erre a közvéleményt rávezetni, hogy végül is ne tekintse ezeket a témákat „ tabu”- nak és lépjen is a megfelelő megoldások irányába.
2014. 06.18
Ujhelyi Géza
aranydiplomás gépészmérnök

Trianon és egyéb traumáink árnyékának árnyékában
Válasz az Akasztott házában Trianon? hozzászólásra

Egy befejezett öngyilkosság, vagy öngyilkossági kísérlet mögött, nem feltételezni a kultúra sajátosságait, értékeit, normáit az ugyanolyan balgaság, mint öngyilkosságnak nyilvánítani azokat a helyzeteket, amelyek két fehér amerikai sheriff beszélgetéséből derülnek ki, nevezetesen nem értik, hogy tudnak a feketék tucatjával öngyilkosok lenni, egyenként 50-60 golyóval a testükben.
Nagy bátorság kétségbe vonni Durkheim, Merton, Gibbs-Martin, Powel, Henry-Short, Gold, Hendin, Zonda, Kézdi, Hódi stb. szakmailag elismert, öngyilkosság kutatók munkáit, melyek az öngyilkosság és a különböző kultúrák értékei közötti összefüggéseket kutatták. Arra a megállapításra jutottak, hogy a kultúrában történt traumatikus változások, olyan mértékben befolyásolhatják a kultúra tagjait, hogy azok akár az önmegsemmisítés különböző útjait is választhatják. Nem feltétlen „Vesszen Trianon” felkiáltással ugranak le a tízedikről, de a Trianon okozta gazdasági csőd, olyan gazdasági válságot idézett elő a megmaradt Magyarországon, hogy 1920-ban, 10%-al megugrott az öngyilkosság (ide ajánlom Durkheim munkáinak elolvasását, aki már az 1800-as évek végén kimutatta, hogy a gazdasági válságok idején megnő az öngyilkosság).
Bátorságnak tartom figyelmen kívül hagyni a kultúrák sajátos gondolkodását is, amely a kultúra tagjainak sajátos viselkedéséhez vezethet. A pszichológia tudománya már régen tudja, hogy a nyelv meghatározza a gondolkodást, sőt Whorf és Sapir nyelvi relativitás elmélete egyenesen kimondja, hogy a más nyelven beszélő emberek másként is gondolkodnak, másként élik meg a valóságot. Ez a folyamat dinamikában van, mint ahogy a nyelv is dinamikusan változik a különböző történések hatására, dinamikusan változtatva a gondolkodást is, ami a kultúrára jellemző. 1956 után a magyar kultúra tehetetlenségi állapotba került, köszönve a korábban elszenvedett sérelmeknek is, annyira, hogy megjelennek azok a nyelvi kódok, melyek a tanult tehetetlenségről szólnak. Ez a tanult tehetetlenség a nyelvi kódoknak és a szocializációs folyamatokban átélt, de nem feldolgozott traumáknak köszönhetően, világelsővé tette Magyarországot az 1960-70-80-as években a befejezett öngyilkosságban és az öngyilkossági kísérletben (itt ajánlom elolvasásra Kézdi Balázs A negatív kód című könyvét, vagy Rosengren, Kommunikáció című könyvét, különös tekintettel a szocializációs ágensekre).
Nem utolsó sorban, de utoljára, bátorságnak tartom azt a cinizmust, amellyel Ön kezeli a magyar kultúra történelemben elszenvedett traumáit, és az ezzel összefüggésbe hozott öngyilkosságot. Nem midig szerencsés személyiségjegy, ha az embernek a kognitív intelligenciája jóval magasabb az érzelmi intelligenciájától. És véleményem szerint a polihisztorok kora lejárt, vagy csak nagyon felszínen tudnak széles területeken kapirgálni.
Bordás Sándor

Mélységesen egyetértve Horányi Özséb vitazárójával közös felelősségünk, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdésben mint a Nagymarosi tabu helyzet feloldása valamiféle kiutat keressünk! Úgy gondolom, hogy a víz kérdéseihez kapcsolódó párbeszédre az egyházi keret kiváló lehetőséget ad, mert nem vádolható meg a politika részrehajlásával sem.
Nem igaz, hogy sor került volna igazi párbeszédre, az ellenzők és az igenlők között, mert a Lányi úr által hivatkozott megbeszélés sem azok között történt.
A Bősi erőmű elmúlt 22 év –s gyakorlati tapasztalatainak elemzése és kibeszélése még várat magára! Ezen idő alatt, semmiféle ökonomikus katasztrófára nem kerül sor (!), az ott megtermelt kereken 48 milliárd kWh 50 %-a ( mely pedig minket illetne! ) nem bennünket gazdagított s továbbra sem fog, ha ez így megy tovább. Továbbra sincs feloldva a hajózás korlátozása , a homokhátság kiszáradása és még sok minden más súlyos gond.
Valóban a probléma továbbra is megoldatlan , semmi nem indokolhatja, hogy végleg lemondjunk az ország számára egyedülálló lehetőségről, ezért mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy végre jó irányba fordíthassuk a patthelyzetet.

2014.05. 22 Ujhelyi Géza
aranydiplomás gépészmérnök.

[…] és a fősodorfonalak szerint, a magyar kultúra történelmi traumáiról végzett kutatásról szólt. Az említett személyesen traumatikus hatás ráadásul egyfajta közvetett következményként […]

Kituno kezdemenyezes, jo kezben. Lehet-e paradigmavaltast remelni a tarsadalmi dialogus formajat es tartalmat illetoleg ? Majus 19 en (nem 12-én!) ott leszek, mert kivancsi vagyok a valaszra. Remelem nagyon sokan szeretnek ha a valasz igenlo lenne. Nagy a tetje az ugynek. .

Köszönöm az előadás(-ok) közlését. Lehetőségeimhez mérten igyekszem részt venni. Üdvözlettel: Biró Sándor 2014.04.12.

https://www.egyhazestarsadalom.hu/a-szemhataron-innen/egyeb-irasok/szabo-marton-a-parbeszed-szuksegessege/

Kedves Érdeklődők!
Ha bármilyen kérdése merül fel a rendezvénnyel kapcsolatosan, kérem, keressen Bennünket!
A jelentkezésüket 2014. március 31-ig tudjuk fogadni.
A program költsége szállodai kétágyas szobában teljes ellátással, 35.000,-Ft, amennyiben a program felkeltette az érdeklődését, de nem áll módjában annak teljes költségét kifizetni, akkor érdeklődjön ösztöndíj programunk iránt.
Üdvözlettel,
A Szervezők

Laikusként a legtöbb a szentmiséin volt megragadható számomra,melyek minden esetben megfeleltek a Katolikus Egyház tanításának.Előadásaiból,melyet zömmel interneten követek,sokat merítek és tudok átadni rászorulók segítésére.Sajnos kész recept sosem volt,de a lehetőség megadatott,hogy a főparancsok és a nyolc boldogság szellemében a jobb megoldásokat választhassuk.Istennek legyen hála.Köszönjük szépen. Katalin

MÁGLYÁRA helyesen, nem pedig „mágjára”.

Tölgyessy és Sólyom nem érdekli az MTI-t
http://comment.blog.hu/2013/12/12/van_ami_nem_erdekli_az_mti-t

ÚJ PÁPA EGY KOLLEKTIVISTA TÁRSADALOMBÓL
Vajon Jorge Mario Bergoglio megálasztásával történelmi fordulat előtt áll-e az egyház? Szeretném hinni, hogy igen. Jézus felhívta a tanítványok figyelmét a szegénység reménytelen tudati és érzelmi bezártságára, és többé- – bár sokszor hosszú időszakokra – kevésbé, – jó kétezer éve – észben is tartotta a katocilizmus. Vajon hány hívő, szerzetes, pap és vallásmegújító tett kísérletet ennek az eszmének az elmélyítésére. És mégis, miért kell még kétezer év után is erről kritikusan gondolkodnunk?
Talán nem véletlen, hogy éppen egy kollektivista társadalomból érkező pápa veti fel az irgalom kérdését, ahol a család és a közösséghez tartozás meghatározó az ember mindennapi igazodásásban, identitásképzésében. Ugyanakkor a közösségen kívüli bizalmatlanság gyakran tömeges ellenségeskedésig és erőszakig fajul. Talán ezért látja érzékenyebben a pápa a szolidaritás és az irgalom megújításának szükségességét.
A világon mindenütt, a nyomor és a gazdagság szélsőséges szétválása elkerülhetetlenül a hierarchia megmerevedése, a despotisztikus tekintélytisztelet, a szélsőséges ideológiákra épülő csoportképzés és az elhatárolódó identitáskonstruálások felé sodorják az embereket. Nacionalizmus, sovinizmus, rasszizmus, szent háborúk, a hit iránti univerzális emberi vágy álságos kizsákmányolása, megannyi formája a tömegmanipulációnak, amely a morális közönyre, a szimbolikus és a fizikai kirekesztésre, a törődést meg nem érdemlők képletes vagy valódi megsemmisítésére buzdítja a hithű vagy a kezdetben igaz ügyért harcba szálló tömegeket.
Emberi társas természetünk alapvető normatív diszpozíciói Alan Fiske, szociálpszichológus szerint a tekintély tisztelete (Tegyél úgy, ahogy az istenek, az öregek utasítanak!), a közösségi osztozkodás (Mások igényét, szenvedését vedd sajátodként!), a kölcsönösség és az egyenlőség megtartása (Tekints mindenkit egyenlőnek!), valamint az érdemek szerinti megítélés és megbecsülés (Adj mindenkinek az érdemei szerint!). Ezek az elvárások azonban a saját csoportok határain megszűnnek, hacsak nem alkot az ember új közösséget, amely sokak által internalizálódva szimbolikus értékként mindannyiuk számára elfogadhatóvá válik. Csak az internalizált elfogadás terjesztheti ki a csoport határait, és irányulhat a kegyelem a korábbi bűnös kívülállók felé. Csak hiteles eredethősök és történetek válthatnak ki azonosulást. A jézusi tanítás megadja a kulcsot: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Fogadd saját közösséged tagjaként a másikat, hogy ne kelljen félned tőle, hogy ne kelljen gyűlölnöd. Ne őt akard megváltoztatni, hanem magadat változtasd meg, hogy közösséget találj a másikkal. Gyűlölet nem képes kiváltani az irgalmat.
Kezdetben a személyes és közvetlen azonosulással hitelesített, empátiával átitatott irgalom instrumentális, közvetítő. Máté-Tóth András írja: „az irgalom […] az ember ajándékozott identitása, másrészt, […] karitatív imperatívusz. Jellegzetesen individualista a koncepció, amely vajon nem vált-e idővel kizáró, befelé forduló, rituális, de kiürült irgalommá? Vagyis a közös, participatív identitásképzés nem akkor képes-e beteljesíteni küldetését, ha az alázattal társulva együtt hozza létre a közös keretet, amely mentén felhatalmazza a másikat az irgalom egyenrangú dialógusára.
Az irgalom gyökere az empátia, és annak egyik jellemzője az őszinte együttérzés. Viselkedéskutatók szerint az emberi elme egyik jellemzője, hogy a problémakezelés során vagy a szisztematizálásra vagy a társas orientáltságra hajlamos. Az emberek e két intervallum között helyezhetők el, noha a helyzetek és az élettartamuk során folytonosan változó mértékben érvényesül e két orientáció. Az angol Simon Baron-Cohen szerint az ember fejlődése során a rendszerezésre való hajlam formálódását a maszkulin, androgén hormonok jelentős mennyisége, míg az utóbbit a női hormonok befolyása alakítja. Értelmezhetnénk az irgalomról való elemző diskurzust a rendszerező elme jellemzőjeként, míg az együtt érző feminin gondoskodást az irgalom résztvevő, instrumentális, aktív manifesztációja jellemezné. Stressz helyzetben a férfiakkal ellentétben a nőknél az oxitocin hormon indukálta kapcsolatkeresés, valamint a védelem, különösen a törődésre szoruló gyerekek iránti aggodalom aktiválódik. Lehetséges, hogy a jézusi irgalom az empatikus-nőies, őszinte önzetlenség szocio-kulturális manifesztációja? A stressz tehát a közösség keresését és a gondoskodás motivációját aktiválja, míg a szimbolikus maszkulinitás támad vagy menekül.
Úgy tűnik, hogy a tradicionális gondolkodás nem támogatja az elfogadás kiterjesztését, de vajon így nem válik-e a belterjessé az irgalomról szóló gondolkodás? Képesek-e a rituális irgalomdiskurzusok valódi jézusi irgalmat képezni? Elbírja-e az autokratikus hierarchia az új pápa egyszerre céltudatos, instrumentális és rituális közösségképző kommunikációs stratégiáját? Képes-e az irgalom „karitatív imperatívuszának” kiváltságos értelmezését és gyakorlását újraértelmezni, és közössé téve a kiszolgáltatottakat erre felhatalmazni?
A hierarchikus szervezetek többnyire a konformitás mentén internalizálják a szolidaritást és persze az irgalmat is. Vajon (el)várható-e a konformitás, a közös felismerése és ennek elfogadása szélsőséges társadalmi különbségek mellett. Éppen a szolidaritás hiánya eredményezi azt a szenvedést, amelyet részben az irgalomnak kellene megszüntetnie. Vajon várható-e a jézusi irgalom gyakorlása egy nem egalitáriánus szervezetben.
A hierarchia csúcsán álló nemétől függetlenül maszkulin, aligha tud más lenni, vezérségéből következik. Az alávetett, identitásában mások által vezérelt hívő, tehát a kívülről konstruált feminin követőt képes-e a megváltó irgalom érdekében egyenrangúvá tenni. Vajon miért nem képes az egyház újragondolni az alávetettségben élők, köztük a nők helyzetét. Miért ódzkodik a szubordinált helyzet mentén konstituált hívő fogalmának újraértelmezésétől? A nőkkel kapcsolatos viták egyértelműen jelzik, eme hajlandóság hiányát. Nem csoda, hogy a feminizmus különböző irányzatainak gondolkodói megtalálják sokszor radikális kritikáikban a római katolicizmust, amely persze kényszerűen re- konstruálja az elutasítást. Elgondolkodtató, hogy az iszlám feminizmus nem a nyugati világ feminizmusának irányzatai között keresi a gyökereit, hanem a Koránban. Vajon megtalálná-e az irgalom kultúrájának kiterjesztése érdekében az egyenrangúvá tévő, dialogizáló nőiességet az Újszövetségben az irgalomra szoruló Egyház? Nem egyszer úgy tűnik, hogy az irgalom altruizmusa csak az irgalmat gyakorló negatív belső állapotának csökkentését szolgálja, és hiányzik belőle az empátia.
Az egalitáriánus kultúrákban többnyire megtalálhatjuk az irgalom-gyakorlást, az irgalomnak az elemei szerepet játszanak az identitás megkonstruálásban. A Kalahári kungjainál egy sikeres vadász magát korholja tökéletlenségéért, hogy nem volt képes egyedül a táborba cipelni az elejtett zsákmányt. Miért teszi? A közösség elvárja, hogy ne bántson meg kérkedésével senkit, hogy ne okozzon fájdalmat ügyetlen társainak, akik a kitartás és kárba veszett erőfeszítés ellenére sem képesek élelmet szerezni. A norma szocializációja és a morális erőszak egyaránt segíti a norma belsővé válását. Egy gyűjtögető-vadász törzsben alapvető normák, hogy a másikra mindig figyelemmel kell lenni, és az egyenlőtlenséggel szembeni ellenszenv indokolja a normasértők büntetését. A normaszegőt megbüntetése kötelessége a közösség tagjainak, de valamennyiükben alapvetően a lelkiismeret furdalás tölti be az ellenőrző-szabályzó funkciót. Tudják, hogy az együttérzés hiánya, az érzéketlen hencegés, végső soron a közösséget és szimbolikus értékeit veszélyezteti.
Mit tehet az irgalom, ha maga az irgalom gyakorlása is alávetettséget konstruál. Ha emberi természetünk része az egyenlőtlenséggel szembeni averzió, és az irgalom gyakorlása minden jószándék ellenére is rekonstruálja az egyenlőtlenséget? Gyakorolható-e az irgalom azokkal szemben, akikkel nem folytatunk párbeszédet? Megvalósítható-e az irgalom, ha csak magunkkal folytatunk párbeszédet?

Az értelmiségi az az ember lenne ,aki elégedtetlen a dolgok történések miét jével.
Akör már bisztos ,hogy nem a juppiról kivánnak értekezi…Bocs.de ténylek.Vagy nem ugy van hogy az értelmiségi élettere, a bürokrácia őserdelye..
Hogy önök csak a magok érdekei szemlélése ellőt nyitnak ajtót, ez nem is olyan váratlan. .A fentiek fényében.
Aztán amikor a keresztények azt mondják „szeresd felebarátodat mint Önmagadat” azaz ..Ted egyenlővé magad másokkal..Hogyan fog sikerülni az egzisztencialista beálitotságal.. no most adódik a kérdés hogy, önök értelmiségi ügyeskedők e vagy talán elkötelezet keresztények. Anyira öszinték lehetnének salyát magukal szemben hogy nem csapják be ön magukat. Az elvtelenség nem erény .állitom én a nem értelmiségi. Értelmiségiek.

http://index.hu/belfold/budapest/2013/11/30/megijedt_a_hajlektalanbefogado_tarsashaz_a_hirtelen_nepszerusegtol/

Szerintem Horányi Özséb és Demeter Márton hozzászólása egy olyan összefüggést vetett fel (nevezzük röviden filozófiainak), mely Alföldi Róbert előadását nem hatotta át, mert ez az előadás politikai szöveg volt, miként az előadás végén maga az Előadó is ezt egyértelműen megfogalmazta. Nem azért politikai, mert a politikáról szólt, a politikáról egyébként többféleképp lehet beszélni, pl. filozófiailag vagy/és tudományosan is, hanem azért, mert áthatja az „ők és mi” ellentéte. A Magyar Narancs ezt jól érzékelte kérdésével, amikor a mellette vagy ellene döntést várja az Olvasótól. Lehetséges persze a hozzászólók (elsősorban Horányi Özséb) elvárását redukáltabban is érteni, mely szerint egyszerűen a fogalmi konzisztenciával kapcsolatos hiányérzetről van szó. E tekintetben a felvetéseket teljes mértékben osztom. Ám azt hangsúlyozni szeretném, hogy egy politikai szöveggel kapcsolatban a konzisztencia (vagy erősebben: a fogalmi és történelmi pontosság) igénye másodlagos kérdés. Ezt nem a cinizmus mondatja velem, hanem a politika világáról, a politikai nyelvről szóló vizsgálódások – legalábbis azok nagyrésze, melyeket olvastam. Egy politikai szöveg esetében a mozgósító, meggyőző erő az alapvető. S ebből a szempontból az előadás tartalma konform a hazai kormánykritikai szövegekkel. A keresztény ideológia kényszerítéséről, arról, hogy a Kádár korszak (de főként az utolsó időszaka) nagyobb szabadságot adott mint ami jelenünket jellemzi – ezek az érvek gyakorta feltűnnek a nyilvánosságban.
Ami viszont egyedi Alföldi Róbert előadásában, s ez mindenképp kiemeli a megszokott kritikák sorából, az az, hogy arról is beszélt az előadó, hogy mennyire rosszul érzi saját maga átpolitizálódását. S itt nem elsősorban arra gondolok, hogy a jelenlegi helyzettel kapcsolatos saját felelősség vállalását hangsúlyozza, hanem azt, hogy keserűen fogalmazza meg politikai kritikáját. Keserűen, mert érzi és jelzi is, hogy egy művésznek az emberi érzelmek, sorsok ábrázolásában kellene elmerülni, s ő – e helyett – a közügyek körül „pörög”. De hát éppen ez az a szabadság, amiről Horányi Özséb mint a döntés szabadságáról írt. Alföldi a jelenlegi kormányzatot kritizálja azért, hogy erre a döntésre kényszerült, s ebből is táplálkozik következtetése, hogy nincs szabadság. Végül is döntött valamiképp Alföldi Róbert, amikor ezt az előadást mondta el, vagy csupán a kényszernek engedett? S itt visszatértünk a szabadság két fogalmához, amit szokásos „negatív szabadságként ” (azaz a külső erőktől való függetlenségként) és „pozitív szabadságként” (mi az, amit döntéseinkkel mi határozunk meg) megjelölni. Nem elvárt egy politikai szövegtől, hogy tekintettel legyen erre a distinkcióra, ám megfogalmazója nem csodálkozhat, ha mégis ennek alapján (is) megítélik.

A szabadság – legyen bár akármi – olyannyira átitatja a lét szövetét, hogy ilyen-olyan formában valamennyi tudásterületen felbukkan, a kvantumfizikától kezdve a teológiai antropológiáig, s ha nagyon primitíven kellene jellemezni, akkor azt mondanám, hogy a determinizmus elleni erőként gondolhatunk rá. Ha – egy jelentős szűkítés árán – csak az emberi szabadságról beszélünk, akkor egyrészt a filozófiai diskurzus szabad akaratról szóló évezredes, másrészt a különböző pszichológiai iskoláknak az autonóm személyiségéről szóló évszázados diskurzusának útvesztőiben találjuk magunkat. Nem pusztán a rendelkezésre álló szűk terjedelemre való szokásos, és a lustaságra vonatkozó ritkább kifogásra hivatkozva mondhatom azt, hogy az emberi szabadság, mint olyan, csak individuumhoz kötve értelmezhető, s ekképpen a filozófiai és pszichológiai általánosításokra most (talán) nem kell figyelemmel lennünk. Vagyis itt most nem a szabadságról általában lesz szó, hanem ennek-és-annak a szabadságáról, sőt Joseph Brodsky szabadságáról, ahogyan az A Commencement Address című cikke alapján rekonstruálható (saját szabadságomra való hivatkozással és az eredeti szöveg értékeire való tekintettel természetesen nem fogom interpretálni az előadást, pusztán jegyzeteket fűzök hozzá).

Ha akarom, akkor Brodsky számára a szabadság mindenekelőtt ontológiai fogalom, és én ezzel minden további nélkül egyet tudok érteni. Talán még a zsidó-keresztény kultúrkörön belül sem kap kellő figyelmet az a tény, hogy a teológiai antropológia szerint a szabadság az Istentől való legnagyobb adomány. Azt gondolom, ezt érdemes még egyszer kimondani, sőt némiképp radikalizálni is: a szabadság nem az egyik legnagyobb, nem az egyik legfontosabb, hanem a legnagyobb és a legfontosabb adomány, olyannyira, hogy adott esetben a szabadság érdekében a szeretet is háttérbe szorul, sőt, háttérbe kell szorulnia. Természetesen a szeretet korlátozása itt azt, és csakis azt jelenti, hogy a másik szabadságát még akkor is tiszteletben kell tartanom, ha szeretetből ezt szívesen korlátoznám. Másrészről pedig csak szabadon megnyilvánuló cselekedeteket tekinthetünk szeretet megnyilvánulásnak, így a szabadság analitikus értelemben is a priori a szeretethez képest. Mindehhez persze alapvető, hogy képes legyek a másikat autonómként észlelni. E helyütt természetesen nincs mód az autonómként észlelés kritériumairól értekezni, elég néhány szélső esetre utalni: kiskorú gyermekeinket olykor indokolt nem autonómként észlelni, például a kétéves gyereket okkal akadályozhatjuk meg abban, hogy leugorjon az emeletről, és ezzel – szeretetből – korlátozzuk a döntési szabadságát. Gyakran tesszük ezt módosult tudatállapotú felebarátainkkal is, bár ezt jóval nehezebb indokolni, mint a gyermekek esetében történő beavatkozásokat. A valódi problémát mindig azok az esetek jelentik, amikor olyan személyek vagy csoportok vannak gyermekként vagy módosult tudatállapotúként (például őrültként) tekintve, akik egyébként magukra nem így gondolnak.

A Brodsky szöveg nyilvánvaló fundamentuma Krisztus hegyi beszédének a Máté 5:38-42-ben olvasható részlete:

„Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre”.

A példabeszéd keresztényi megvalósításának példájaként Brodsky egy rendkívül szép történetet mesél el egy hadifogolyról, akinek a Gonosz megpróbálta korlátozni a szabadságát – a dolog nem sikerült, s ezt még olvasni is eléggé felszabadító. Az eredeti történetet és az elemzést nem fogom citálni (de minden olvasót buzdítok a szöveg tanulmányozására), mindössze két megjegyzésem van, melyek természetesen nem tőlem, hanem az aszketikus irodalomból rám ragadt töredékekből származnak.

Először is, az aszketikus irodalom szerint kulcsfontosságú, hogy a „Ne szálljatok szembe a gonosszal” kijelentés a másik két kijelentés előtt hangzik el. A lelki életben gyakorlott szerzetesek szerint a szembeállás kockázatos a gyakorlatlan lélek számára, s mivel a gonosznak való alárendelődés, tehát a szabadság eltékozlása, egyenesen bűn, ezért a kezdő számára a legjobb út a negligálás. A gonosz abszurditására való rámutatás, melyet Brodsky író emberhez méltó szépséggel mutat meg, már a haladó módszerek közé tartozik.
Másodszor, mint arra már tettem említést, a szabadság individuális (erre egyébként Brodsky is utal tanulmányának elején, egy másfajta összefüggésben), így igencsak kérdéses, hogy egy tömegkommunikációs reprezentáció (mint Brodsky előadása, tanulmánya vagy például a jelen szöveg) mondhat-e igazán fontosat kinek-kinek az individuális szabadságáról? Nem kockázatos-e az ilyen össznépi lelki-egzisztenciális útmutatás? Mindez egyébként valamennyi lelki irodalom örök antinómiája: tudjuk, hogy maga Jézus valószínűleg nem írta le a beszédeit; csoportokhoz azonban beszélt, noha – mint a hegyi beszéd esetében is – általában őhozzá mentek iránymutatásért (ha nem szemtelenség ilyet mondani, akkor a jézusi tanítások, amennyiben medializálódtak, pull-mediálisak voltak). Mégis vannak írásos feljegyzéseink a tanításokról, ahogy azon szentek mondásairól is, akikről tudjuk, hogy semmit nem írtak le életükben.
Harmadszor, ha igaz az, hogy szabadsága kinek-kinek a legnagyobb adománya és épp ezért extrém módon individuális, pontosabban, az a célja és értelme, hogy az egyént épp azzá tegye, ami: akkor tulajdonképpen túl sokat nem tudunk róla mondani. Ha minden jól megy, akkor a szabadság egyszerűen van – a mi dolgunk pedig voltaképp mások szabadságának a meg- nem-sértése.

De, sajnos, nem mindig megy minden jól, s ha kellőképp individualisták vagyunk, akkor magunk is tapasztalhatjuk, hogy a mások szabadságának meg- nem-sértése során olykor mi vagyunk azok a mások. Mint arra Alföldi Róbertnek a Burgtheater 25. születésnapjára írott előadása kapcsán Horányi Özséb cikke világosan rámutat, itt kétféle szabadság-értelmezésről is beszélhetünk (valójában lehet, hogy ugyanarról beszélünk kétféleképp). Szabadság ugyanis nem lehet úgy általában, hanem egyrészről felfogható a valamihez képest való szabadságként (a nem-én által felállított korlátok visszahúzódásaként, legyen ez a nem-én a másik ember, a társadalom, a gravitáció törvénye vagy épp, ha nem óhajtok vele azonosulni: saját genetikám), másrészt bennem lévő adományként, mint választási lehetőség. A szabadság mindkét értelmezésére találunk megvilágító erejű példákat mind Horányi Özséb, mind Brodsky szövegében.
Zárszóként még egyetlen megjegyzésem van ez utóbbi, választási diszpozícióként értelmezhető szabadságról. Horányi Özséb utal rá, hogy a kétféle szabadságfogalom összekeveréséből zűrzavar származik, de ez szerintem csak a kisebbik ’baj’. A nagyobb falat talán annak mérlegelése, hogy amennyiben az adományként tekintett szabadságunkról van szó, akkor annak korlátozását senki nem teheti meg: így mi sem tehetjük magunkat rabszolgákká. Nem vehetik el tőlünk, de mi sem szabadulhatunk tőle (hiszen a megszabadulás itt már egy külső korlátra vonatkozna). Úgy tűnik, nem csak belső szabadságunk, de az érte viselt felelősségünk is korlátlan.

Egy orosztól, angolul, más szavakkal, de épp így a szabadságról:
http://www.nybooks.com/articles/archives/1984/aug/16/a-commencement-address/

Elgondolkodtató és megrendítő ez a – lehet, hogy az utolsó – interjú Kertész Imrével. Az ember a halála előtt már megengedheti magának, hogy kifelé is akár kegyetlenül is őszinte legyen. Minden és mindenki m ulandó.

A kisebbik rossz szellemében (ha éppen nem tudunk mást tenni) el kell mennünk tüntetni valami ellen, de a nagyobb jó érdekében és távlatosan –és ebben van Özsébnek nagyon is igaza — az oktatásért vagy a szegényekért álljunk ki, ha erre adódik terünk.

· Megosztom · 6 órája ·

2012-ben október 23-ára jeles értelmiségiek, köztük számos jó barátom, a következő nyilatkozatot tették közzé, amellyel én egyetértek: „Magyarországon egy jogállamot és alkotmányosságot nem tisztelő, a demokráciát, a szabadságjogokat korlátozó, Európával és a demokratikus világ eszméivel szembeforduló rendszer alakult ki. Az ország hanyatló gazdasági pályán van. A politikát gyilkos széthúzás, szembenállás jellemzi. A társadalom nagyobb része a szolidaritás reménye nélkül, kilátástalan, súlyosan igazságtalan és egyenlőtlen viszonyok között vergődik. Magyarország nemzetközi presztízse, tisztessége és hitele mélyponton áll.

Egy nép, egy nemzet vagyunk.

Számunkra Magyarország és a magyar nép sorsa fontos, pártállástól, ideológiai, vallási különbségektől függetlenül.
Az Orbán-rendszer leváltása, egy új, párbeszéden és összefogáson alapuló, demokratikus, európai rendszer létrehozása az ország és a nemzet érdeke.

Ezért az 1956-os forradalom emléknapján együttműködésre, összefogásra szólítjuk fel mindazokat, akik gondolkodni és cselekedni kívánnak egy igazságosabb és szolidárisabb, demokratikus és jogállami, egy európai Magyarország létrehozásért.”

Mint a Magyar Pax Romana tagja Horányi Özséb volt elnökünk hozzászólásának a következő pontjaival nem értek egyet. Szakavatott értelmiségiek mint az aláírók, szerintem, nem teszik mindenért az utóbbi négy évet felelőssé, amint nem vezetik vissza mai helyzetünket sem pusztán a mohácsi vésztől az előző kormányig terjedő politikai fejlődéstörténetünkre. Ez szerecsenmosdatás lenne! A kilábalásnak vannak nyilván hosszútávú és rövidtávú feltételei. Az előzőkhöz tartozik felzárkozásunk Európához és erkölcsi-kulturális-közoktatási fejlődésünk. A rövidtávú feladat azonban aktuálpolitikai, ha másért nem, a tömegesen szegénységben sínylődő embertársainkért! Ezért érdemes tüntetnünk 56-os forradalmunk és szabadságharcunk emlékünnepén. Boór János

Üdvözlet! Ehhez az utóbbi témához – mi a médium? – csatlakozva: pár ötlet.
Szerintem a ’médium’ kifejezés nem egy merev jelölő (nem fajtát vagy individuumot jelöl), hanem egy tematikus szerep neve, ami itt azt jelenti – nagyon pontatlanul fogalmazva – hogy a predikátumokhoz hasonlóan viselkedik, vagyis egy argumentumhoz kötődik. Tehát nincs olyan, hogy ’médium’, csak mediálisan (médiumként) viselkedő argumentumok.
A médium, mint szerep, egyrészt közvetítőt, másrészt köztes layert jelent legalább két másik layer vagy argumentum vonatkozásában. Kissé formálisabban: ha A:B:C:D:E:F a rétegsorrend, akkor az ABC rétegek vonatkozásában A az iniciális, C a terminális és B a mediális réteg (azaz: a médium). De már BCD vonatkozásában ugyanaz a B réteg iniciálisként, C mediálisként és D terminálisként szerepel. És így tovább. Vagyis egyik argumentum (réteg, unit stb.) sem tekinthető mediálisnak per se, csak valamely hármas argumentumcsoport részeként. Két példa:
1. Táblaképfestészet. Médiumnak nevezzük magát a festészetet is, szemben mondjuk a könyvvel, ami egy másik médium. Ekkor azt lehet mondani, hogy – például – a reprezentált dolog és a reprezentáció szempontjából a médium a festészet. De, hasonlóképp, médiumnak nevezzük a fatáblát is, szemben a vászonnal, ami egy másik médium. Ekkor a festészet és a festmény szempontjából (közöttük) a médium a fatábla. Hasonlóképp, médiumnak (kötőmédiumnak) nevezzük a tojássárgájával kevert bort, ami a pigmentet a fatáblához köti. Ekkor a tojássárgája médium a fatábla és a festék között. Tehát, ugyanaz az argumentum különböző relációkban különböző szerepeket vesz fel (hol médium, hol iniciális relátum.
2. A konkrét kérdés a nyelv és a digitális kód vonatozásában, vagyis, hogy melyik a médium. Lehet egyszer médium a nyelv, mondjuk azt, hogy ekkor az iniciális argumentum (amit mediál) egy tény, helyzet, extenzió vagy propozíció (ezt lehetne részletezni); a terminális argumentum pedig (ami felé mediál) egy gondolat, vagyis, a nyelv mediációja által egy helyzet (leírására, érzékeltetésére stb.) egy gondolat jön létre. Itt nem érdemes belemenni abba a kérdésbe, hogy ez ténylegesen így van-e. De médiumnak tekinthető – egy módosult konstellációban – például a digitális kód is, ez viszont a nyelv és a reprezentáció-példány közötti médium. A nyelv ez utóbbi esetben iniciális argumentum.
Tehát szerintem a vita úgy dönthető el, hogy azt tesszük az analízis tárgyává, hogy a médium szerepében elhelyezkedő argumentumok esetében milyen iniciális és terminális argumentumok között történik a mediáció (és az analízis természetéből adódóan ilyen mediális szerepet szinte bármely argumentum felvehet, tehát igen sokféleképp lehet igaz állításokat tenni az egyes argumentumok mediális természetével kapcsolatban).

Egyre szilárdab az a látásom , hogy ez az ország nem nevezhető jog államnak.
Annál az egyszerü oknál fogva,
Miszerint egy álam alkotó 700000 főt számláló emberi közösséget álatnak lehet itt tituálni..
Ez nem komunikációs kérdés.
Azt kell it kétségek nélkül ki jelenteni holmi hongaró parasztok. uralkodnak itt. Az álamalkotó nemzetiségi
és etnikumi kőzősségek kárára.

Köszönöm az Egyház és társadalom fórum figyelmét, Farkas Editnek pedig az alapos ismertetést, és a kötethez fűzött gondolatait! A döntően kommunikáció-elméleti megközelítésben azonban nem ismerek rá a saját álláspontomra a digitális eszközökkel kapcsolatban. Nem emlékszem, hol írtam, hogy az elektronikus forma célszerű használatra, a nyomtatvány pedig tanulmányozásra való volna. Butaság volna ilyesmit állítani. A kötet előszavában ezt írtam: „A nyomtatott könyvet ugyanis nem helyettesítheti a virtuális felület. Egy kézbe vehető könyvet másként olvasunk, mint egy honlapot. Másként mozog a szemünk, másként dolgozik az agyunk. Egészen más letelepedni egy monitor elé, hogy megnézzük, mi történt a nagyvilágban, s közben elolvasni néhány, az aktualitások fölött álló szöveget, mint szabadon útra kelni elmélyedésre vagy éppen csak könnyed kikapcsolódásra szánt könyvekkel a zsebünkben vagy a poggyászunkban.” Erős túlértelmezés ebből vagy bármely egyéb bejegyzésemből a fenti következtetést levonni. Az álláspontom egyébként megegyezi Spadaroéval. A digitiális kütyük liturgikus használatát egészen különleges, határhelyzetekben el tudom fogadni, de a különleges helyzetek azért különlegesek, mert nem normatívak. Az ezzel kapcsolatos vita nem a határhelyzetekről szólt.

Sajnálom, hogy elcsúsztak a tartalommutató oldalszámai, észre sem vettem. Most próbáltam ellenőrizni, de már egyetlen kötetem sem maradt. Sok egyéb hibáért én felelek, ezért nem. Köszönettel: Heidl György

Meghívó
Az egyházak jövőképe a népszámlálás után. Kerekasztal beszélgetés Miroslav Volf Képünkre és hasonlatosságunkra című könyve megjelenése alkalmából. A Harmat Kiadó tisztelettel meghívja Önt és munkatársait a Miroslav Volf: Képünkre és hasonlatosságunkra / Az egyház, mint a Szentháromság képmása című könyvének bemutatójára, és a témában rendezett kerekasztal beszélgetésre.

Időpont: 2013. május 8., szerda 16:00 óra.
Helyszín: Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Díszterem (Bp., VIII. ker. Reviczky utca 4. 1. emelet).

A kerekasztal beszélgetés résztvevői:
• Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, vallástörténész, az Ut Unum Sint Ökumenikus Intézet elnöke,
• Szűcs Ferenc, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának professzor emeritusa,
• Ittzés János, a Magyarországi Evangélikus Egyház nyugalmazott püspöke.

A beszélgetést vezeti:
• Fabiny Tibor, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Anglisztika Intézetének és Hermeneutikai Kutatóközpontjának vezetője, az Angol Nyelvű Irodalmak és Kultúrák Tanszék vezetője.

Házigazda: Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadó igazgatója.

A kötet rövid bemutatása:
Miroslav Volf: Képünkre és hasonlatosságunkra

A szerző kritikai párbeszéd útján alakítja ki ökumenikus kitekintésű, trinitárius egyháztanát, ismertetve Joseph Ratzinger (2005–2013-ig XVI. Benedek pápa) és Joannis Zizioulas metropolita ekkléziológiai munkásságát. A tudományos alapossággal kifejtett teológiai mű értékes és időszerű hozzájárulás mind az ökumenikus teológiai párbeszédhez, mind a protestáns egyháztanhoz.

Amikor a történelmi egyházakban újabban egyre több egyoldalú – s ezért „romantikus” – teológiai irány jelenik meg – mint például az, hogy a „Szentírás tévedhetetlensége azonos Istenével” (fundamentalizmus); „a keresztény hitben igazán a személyes Jézus-élmény fontos” (evangelikalizmus); „a természetfeletti lelki jelenségek az igaz hit ismérvei” (karizmatizmus) –, igazán üdítő és elgondolkodtató, hogy éppen egy evangelikál teológus mondja ki, hogy a Szentháromság egyes személyeinek önkényes kisajátítása – mint minden egyoldalúság – felbillenti az egész egyensúlyát, s ezért a (töredezettségben élő, de mégis egy!) egyház, és annak teológiája csak trinitárius lehet. Azaz a Szentháromság közösségének kell kiábrázolódnia a hívők közösségében és tanításában egyaránt. Miroslav Volf úgy tanul római katolikus és orthodox teológusoktól, hogy közben megőrzi, s egyben ki is tágítja saját teológiai hagyományát. A konszenzus-, és a centrum-keresés teszi művét időtálló, egyetemes érvényű („katolikosz”), helyesen tanító („orthodox”), azaz „klasszikus” teológiai alkotássá.

Fabiny Tibor, egyetemi tanár, evangélikus világi teológus
Hermeneutikai Kutatóközpont, Károli Gáspár Református Egyetem

Az egyház nem önmagáért van. Az emberek üdvösségét kell szolgálnia. Kétezer év története azonban a sokak által képviselt egyetlen egyháznak a sebezhetőségét mutatja. Miroslav Volf könyve kritikus gondolkodásra hív, hogy felismerjük az egyház igazi arcát, isteni eredetét. Egy szüntelenül változó világban az evangélium tanítását képviselő egyház biztos fogódzópontot jelent a legmélyebb emberi kérdésekre. A keresztények felelőssége – melyet Volf felnőtt magatartásnak nevez –, hogy készen álljanak a hiteles egyház bemutatására, valamint a közös tanúságtételre a bennük élő reményről.

Kránitz Mihály, egyetemi tanár, római katolikus teológus
Pázmány Péter Katolikus Egyetem

A látható egyház, mint szervezet, ma sokak számára idegen. Az egyházat azonban hisszük! A Szentháromság szeretet-közösségének földi képmása éppúgy titok és isteni program, mint az, hogy mindnyájan Isten képmására teremtettünk. Volf szerint az egyház közösségi személyisége képes áthidalni korunk egyre mélyülő szakadékát az individualizmus és kollektivizmus között. Az egyház megújulása függ attól, hogy tükröződik-e rajta a Szentháromság képe.
Szűcs Ferenc, professzor emeritus, református teológus
Károli Gáspár Református Egyetem

A magyarországi társadalom egy, talán jelentős része úgy éli meg, hogy „a” magyarországi cigányságtól agressziót szenved el. Az állítmány a „megéli”. Ez a megélés szerintem autentikus, azaz őszinte. Amennyiben azt mondjuk, hogy nincs igaza, akkor vagy bolondnak néz minket, vagy azt mondja, hogy hazudunk. Mert tényleg így éli meg. Ha meg azt mondjuk rá, hogy rasszista, akkor rosszindulatúnak is néz, és rögtön ellenség leszünk.
Talán nem az a kérdés, hogy igazunk van-e, hanem hogy ha valamit teszünk, mondunk, azzal mit érünk el. Ha el szeretnénk valamit érni, akkor ezekkel a megélésekkel kell empatikusnak lennünk talán először.
Ezeket a megéléseket lehet persze kihasználni is, meglovagolni, a politikában többnyire ez történik. Akár két irányban is. Mert ha csupán azt tesszük, hogy elhatárolódunk, akkor ugyan pozicionáltuk magunkat, de nem biztos, hogy ezzel a társadalom előbbre jut.

„A társadalmi változások tetszőlegesek, az egyháziak nem.” ?

Úgy látszik, tematizálódik a népszámlálás adatainak értékelése. Örüljünk neki: a MPR meg fogja teremteni az alkalmait ennek a diskurzusnak. De addig is minden olvasónkat kérjük, járuljon hozzá ehhez a meginduló diskurzushoz saját felismeréseivel,
horányi özséb

http://nol.hu/belfold/20130406-jeges_furdo_a_nagy_egyhazaknak

http://www.magyarkurir.hu/node/45716

http://magyarnarancs.hu/felcsuti/rasszistak-vagyunk-84102

A fenti értekezés kevéssé tér ki arra a kérdésre, hogy a válaszadás során vajon mennyiben befolyásolta az állampolgárokat a válaszadás módja. Hiszen nemcsak a kérdés megfogalmazása számít, hanem az is, hogy mely platformon és milyen technikai nehézségekkel adhatunk választ.
Azok, akik a papír alapú válaszadást választották – bár nem ütköztek olyan technikai akadályokba, mint az online kitöltők – vajon minek a hatására döntöttek amellett, hogy nem válaszolnak?
Véleményem szerint a 2011-es népszámláláson feltett kérdésre azok vallhatták magukat a történelmi egyházak tagjának, akiknek identitásukban ez fontos kötődés. Azonban azok, akik a „maguk módján vallásosak” talán egyszerűbbnek és az adataik szempontjából biztosabbnak tarthatták, ha nem válaszolnak. Úgy gondolom, az ilyen fajta válaszelkerülők nagy százalékát képezhetik annak a hányadnak, akiket az egyházak most elveszített tagokként tartanak számon.

Számomra öröm vitatkozni Nagy Endrével, nemcsak azért, mert több évtizedes barátság köt össze minket (emocionális aspektus), hanem mert általában azonos a véleményünk mind a magyar társadalomfejlődést, mind pedig e társadalomfejlődésben lezajlódo szellemi történések megítélését illetően (kognitív aspektus). Ám a „Szárszó – elemzését” kiegészíteném (ha úgy tetszik: részlegesen vitatnám) egy aspektus vonatkozásában. S ez az öt forradalmi hullám közül az 1918-ast érinti. Nagy Endre arról beszélt és írt, hogy „1918-ban a valódi nyugati demokrácia és nemzeti függetlenség” törekvése jelent meg a magyar közéletben. Lehet, hogy így volt, ám ez a törekvés abban a formában, ahogy 1918-ban testet öltött – egyáltalán nem valósult meg. És itt elsősorban nem arra gondolok, hogy az 1918-as köztársaság epizódikus eseménynek minősült, helyét gyorsan átadta az 1919-es proletárdiktatúrának, hanem arra, hogy a magyar társadalom hosszabb távon meghatározó struktúráját illetően ez az esemény csak mint provokatív történés (azaz bizonyos ellenhatásokat kiváltó) értelmezhető. Amit egyértelműen kijelenthetünk, szerintem csak az, hogy 1918 a monarchia eltörlését proklamálta. Ám az, ami a következő, nagyjából másfél – szűk két évtizedben pozitív hatású volt a magyar társadalomra, épp azon politikusoknak (Bethlen István, Klebelsberg Kuno) köszönhető, akik szemben álltal 1918-cal. Ha elfogadható ez a gondolatmenet, akkor 1918-ra csak mint „negatív” forradalomra tekinthetünk, olyanra, aminek ellenhatásai épültek be a magyar társadalom szerkezetébe. Egyébként úgy vélem, hogy – természetesen teljesen más tartalommal – hasonlót mondhatunk 1956-ról is. 1956 után sem a forradalom célkitűzései formálták közvetlenül a magyar társadalmat, hanem a forradalmi törekvéseket kivédeni akaró Kádár rezsim azon elképzelése, hogy miként semlegeíthető 1956 provokációja.
Karácsony András

Múlt év okt. 15-én elképzelésem alapján és szervezésemben a Zsinati klubban létrejött esemény Csillag Ádám által rögzített filmfelvétele.

http://nol.hu/megmondok/gombar_csaba/20121208-ki_irja_a_tortenelmet

Szörényizmus

” pápa azért nyilatkozott latinul lemondásáról, mert más nyelven ezt a finom célzást, azt ugyanis hogy Rómának, mint a kereszténység fővárosának vége, nem tudta volna elmondani.” – írja magafitogtató írásában Szörényi László, abból kiindulva, hogy a pápai lemondás szövegében ott van az iterum atque iterum fordulat, amely szerinte Vergilius Aeneisenek II. énekében fordul elő. A kontextus: „Aeneas azért menekült Trójából, mert az örökre elbukott, illetve eredeti helyén nem volt többé fönntartható, az istenek úgy döntöttek, hogy egy újabb helyen, Itáliában, a későbbi Róma őseként fog újjászületni!”
Szörényi csak magyarul, Kartal Zsuzsa fordításában idézi az „iterum atque iterum” előfordulási helyét, a latinban ennek az alábbi sorok felelnek meg:
ausus quin etiam uoces iactare per umbram
impleui clamore uias, maestusque Creusam
nequiquam ingeminans iterumque iterumque uocaui. (kiemelés tőlem,)
A fordulat valóban Vergilusnál, valóban az Aeneisben, de nem a II., hanem a VIII. énekben fordul elő szó szerint „suspiciunt, iterum atque iterum fragor increpat ingens.” A Szörényi kedvelte Kartal-féle fordításban: „Fölnéznek, hát újra meg újra dörög le az égből” – mármint a tyrhén trombitazúgás, az a zengés, amelyet Cytheréa jelként küld a derűs égből, s Aeneás szerint: „…mi e jel, ne kutassad, / és hogy mit hozhat még: engem hív az Olympos. / Megjósolta az istenanyám, hogy küldi a jelzést, hogyha háború kezdődik. Vulcanus az égből / küldi segítségét…
Ez nem éppen a kereszténység fővárosának végét jövendölő kontextus. Ez maga harc. Lehetne elemezni, aktualizálni, ettől én most eltekintenék. Mindenesetre Szörényi László figyelmébe ajánlanám, az általa észrevett fordulat szó szerinti jelentését: iterum atque iterum –[gondold] újra meg újra!

Szörényi Laci és mások szíves figyelmébe;
2009-ben írtam:

Róma püspökének széke egy igazán nagy formátumú férfira vár: aki leveti magáról a fölösleges funkciók és hiábavaló hatalom terheit, s dekonstruálja „trónusát”, az egyházi királyságot. Miként az a francia szerzetesrend, amely otthagyta ódon történetiséggel terhelt, nagy múltú, és építészeti értékkel bíró középkori kolostorát – hogy új helyen telepedjék le, megújult szellemben, mindannak híján, mit fölös ballasztként ráterheltek az évszázadok. A római kereszténység pedig talál magának alkalmasabb működési formát, hisz a „monarchia” ellenére az utóbbi századokban már amúgy is demokrácia volt, jóllehet tagjai nem kézföltartással vagy szavazólappal, hanem – mint az egyházi folklór mondja: – „lábbal” szavaztak…
Persze vannak és lesznek, akik szeretnék e monarchia nyilvános vallását mindenre, a totalitásra, így az államokra is kiterjeszteni, és intézményeinek korhoz kötött formáit konzerválni, az „örök és múlhatatlan” illúziójába dermeszteni. Ez azonban éppoly hiábavaló, mint amilyen téveteg igyekezet. Ezt egy kívülálló, tárgyilagos megfigyelő, Jacob Taubes zsidó vallásfilozófus egyszer így fogalmazta meg: “Egyébként teljességgel értem, hogyha valaki érdekelt abban, hogy e világ így éljen tovább, amiként van, annak érdekeltnek kell lennie abban, hogy a nyilvános vallás ama hatalmakhoz tartozzék, akik meg akarják óvni ellenzői támadásaitól. Nagyon is értem, hogy ezek a hatalmak görcsösen meg akarják rögzíteni a kereszténységet. Ám azt hiszem, hogy ez nem fog sikerülni. A prognózisom ugyanis az, hogy ama témák, amelyek beépültek a kereszténységbe, olyan aknákat tartalmaznak, amelyeken e világ szét fog robbanni, jóllehet megtartói – a maguk szempontjából teljesen jogosan – szeretnék fenntartani.”

Tillmann J. A. Leopárdok legújabb látogatása. A kereszténység intézményi korrupciójáról, és ami azon túl van –

Minthogy glosszáról van szó, nem is a szakmai részletek a legérdekesebbek, de Szörényi L. történetesen téved. Két dologban is: 1) a lemondás bejelentését nem a pápa fogalmazta, ezt ma már pontosan tudjuk (a szerzőjét is tudjuk), tehát a személyére sem igen lehet levonni következtetéseket a választott fordulatok alapján; 2) az „iterum atque iterum” fordulat teljesen közönséges, és forrása egészen biztosan nem Vergilius, hanem a kánonjog, melyben sűrűn visszatérő elem.

Az irodalmár az irodalomból indul ki, de nem mindenki. :) Az igazi célzást azonban nem vette észre a szövegben Szörényi: az „ingravescente aetate” fordulat ugyanis VI. Pál rendelkezésének kezdete, melyben előírja, hogy a püspökök 75. életévük betöltésével nyújtsák be lemondásukat a Szentszéknek. Ha tehát van célzás a szövegben, az ez.

Javaslatomra korábban létrejött a Zsinati Klub egyik programja októberben rasszizmus-témában, kifejezetten a magyarországi cigányság helyzetét érintően. Marsovszky Magdolna kirekesztéskutatót hívtam meg, valamint Horváth Aladárt a Polgárjogi Mozgalom két képviselőjét. Nem találom itt a programok között semmiféle nyomát, tanulságos volna az elkészült filmről levenni a hanganyagot, mert a program nagyon jól sikerült és úgy vélem, hogy a folyamat továbbvitelét is generálja, ami nagyon nagy jóérzéssel tölt el.
Akkor Kamarás István, aki a program kitalálását és a szervezést rám bízta, azt mondta, hogy látja, hogy ezt a programot folytatni kell.
Visszautalva az ott elhangzottakra, volna megjegyzésem a mostani meghívóval kapcvsolatban, amely megfogalmazása érdemel szót.

„”A Zsinati Klub és a Szabadegyetemi Esték ez után Lehet- e?- Fórum néven folytatja munkáját.Célkitűzéseinkről és tervezett estjeinkről a csatolt mellékletben olvashatnak.

Febr. 18-án, hétfőn 17 órakor már 3. alkalommal adunk fórumot a cigány- kérdésnek:

Keresztény szakkollégiumok cigány pasztorációja

Vendégeink: Hofher József és Antal István, a jezsuita cigány szakkollégium vezetői, és néhány hallgató

Helyszín: A Pesti Evangélikus Egyház gyülekezeti nagyterme

(Bp. V. Deák Ferenc tér 4. I. em.)”

A meghívó „cigány-kérdés”-t említ, ami köreinkben egy fokozottab érzékenység mellett, különösen Marsovszky M. előadása után szót érdemel.

Óvakodnunk kell még egy ilyen megfogalmazásban is attól, hogy többségi optikával nevesítsünk dolgokat, jelenségeket.

Tudjuk már, hogy mi a kirekesztés mechanizmusa: fogást keres különböző bűnbakok képzésével a kirekesztő indulathoz igazodva. Mi nem nevezhetjük meg problémaként azt a csoportot , amelyet ez az érdekrendszer úgy nevesít, mint javítandó, káros, problémás, gondot okozó csoportot, ennek a dolognak máshogy kell hozzáállni, a jóérzés jegyében körülírtan , önreflektívebben foglalkozni.
Már maga a roma-pasztoráció kérdésköre is problémás, amin szintén el kellene gondolkodni, mielőtt elfogadott dologként vitát indítunk róla, hiszen miről is van szó: egy eszközökkel rendelkező rengszer avcatkozik be (a többségi vallása jegyében és módszertanával) egy olyan területen, ahol nem egyszerűen ad, segít, hanem viszonosságban gondolkodik, belevon segítségre szoruló embereket egy folyamtba, amit talán át sem látnak, nem enged választást.
A „csomag ” részét képezi már sokkal több, mint a felsőfokú tanulmányokban támogatás, amelyből mérlegelés után következnének további lépések. A „csomag”-on kívül nem kínál mást, nem készíti elő a folyamatot, nem megy elébe, a programnak megfelelni tudó kész fiatalemberekben gondolkodik.
Itt az érdekek keverednek, kuszálódnak, a „bevitel” a „fodadás”-sal nincs szinkronban véleményem szerint.
Kiszolgáltatott az a fiatal, amely többszörösen „fentről ” van szemlélve, mint fiatal, mint „kulturálisan elmaradott,” mint , akinek nincs megfeleő hite se talán, akinek a miénk kell, mert az, mi tudjuk jó, neki az kell.
Nem kínálunk neki olyant, amiből önálló választás következik: egyszerűen , beavatkozás nélkül segíteni , minden nyomás , elvárás nélkül. Olyan helyet persze nem talál, mert olyan nincs, így elfogadja kényszerűen a csomagot, mindenestül, örömmel, hiszen máskülönben bezárulnak lehetőségei.

Fenti gondolataimat közös beszélgetésben tudnám jobban árnyalni, amennyiben érzékeny visszhangra találna.

Mindent egybevetve ebben a fokozott kirekesztéssel terhes társadalomban aggályosabb a pasztoráció és a hit alapú szakkollégiumi rendszer, mint korábban, azzal együtt, hogy társadalmi, morális felemelés szándékával párosul, melléállással is nyilvánvalóan.

RE: Mindannyian kis-Bayerek vagyunk!

Rahner szerint az egyes ember életében fölmerülő szabadság közvetített, mert tárgyiasul, történetivé és személyessé válik, fogalmilag kifejezett objektumokhoz kapcsolódik, és végső soron a másik személyhez fűződő viszonyban konstituálódik. A szörny-jelenséggé nőtt Bayer-dolgozat szerzőjét, és így vagy úgy állást foglaló olvasóját szükségképpen embertársaink egy csoportjához kapcsolja a maga konkrétságában, miközben szabadságunkat gyakoroljuk, és akár el is bukhatunk. Habár az Istennel szembeni “nem” választásában abszolút ellentmondás fejeződik ki, ez a döntés időben relativizálódik, életünk véges anyagában és kiterjedésében közvetítetté válik. A bűn tehát lehet még oly súlyos, mégis túlléphetünk rajta. Megkerülhetjük az állásfoglalást, elvonhatjuk magunkat e szörny kihívása elől.

Az egzisztenciális tét azonban élet vagy halál. A bűnbe eső, elbukó ember – akarva, akaratlanul – túljut a polgári illem díszletén, vagy akár már a szenvedésen is, és végső kétségbeesésbe juthat. Ne áltassuk magunkat: ha lehetséges a végérvényesen jó egzisztenciális választása, ugyanígy lehetséges a végérvényesen rossz választása is, vagyis Isten meghívásának elvetése.

Az egyes ember – megélve való életének egyszeriségét – kénytelen számolni azzal a valósággal, hogy saját személyében hat a rossz, ami ő maga, és amivé ő maga végérvényesen válni akar. Mindannyian kis-Bayerek lehetünk, sőt vagyunk. Ha nem sikerül a szörny jelentését fölfejtenünk, és azután e felismerés jegyében cselekednünk, nem kerülhetjük el, hogy személyünkben hat a rossz. Az elbukás személyes lehetősége olyan fenyegetés, amely nem kiküszöbölhető életünkből, hiszen a szabadság megvalósításának része. A fenyegetettség különösen súlyos, ha meggondoljuk, hogy a rossz nem csupán a jó hiánya, hanem lehetséges a végérvényesen választás a rossz mellett, ami személyiségünk részévé válik, miközben konkrét személyes kapcsolatainkban nyilvánul meg.

Rahner szerint az eredeti bűn nem áteredő bűn abban az értelemben, hogy Ádám bűne időben értelmezhető módon átkerülne az utódokra, hanem a transzcendens irányultság iránti nyitottság választhatóságából adódó eredeti szabadság és a bűnnek való eredeti kitettség problémájának megnyilvánulása nemzedékről nemzedékre. Strukturális bűn talán nincs, csak személyes bűn (l. Solicitudo rei socialis) – és legfeljebb bűnös struktúrák vannak –, de abszolút bűn bizonyosan van. A bűn nem egyszerűen hiány, amely pótolható a jóval. A bűnben levés ugyanúgy végérvényes egzisztenciális következményekkel jár, mint a jóban való megmaradás. A farkas bennünk lakik, miként a bárány is. Ha van megváltás, akkor van elbukás is. Vajon a Bayer-dolgozat szerzője már elbukott? És velünk mi lesz?

Pálinkás József, az MTA elnöke az egyetem valódi minőségének garanciájáról (végre!): http://www.168ora.hu/itthon/palinkas-egyetemekre-kenyszeritett-rendszerektol-ov-109901.html

Miért van szükség egyetemi autonómiára? 2013.02.01. 11:03
Szuverén webhelyen lett közzétéve (http://www.szuveren.hu) Létrehozta Deák Dániel
Létrehozva 2013. február 1.
Miért van szükség egyetemi autonómiára?
Társadalom [1]
A képzés megkezdése előtti feltételezett társadalmi elvárások és a képzés befejezésekor megtapasztalt valós társadalmi igények közötti rések áthidalására a legnagyobb esély akkor kínálkozik, ha az egyetem autonóm módon szerveződik.
Az egyetemmel szemben megfogalmazható elvárás az, hogy olyan hallgatókat bocsásson ki, akik a munkaerőpiacon hasznosítani képesek tudásukat. A képzés minőségének fokmérője végső soron a társadalom visszajelzése. Különösen fontos ez akkor, ha az egyetemi képzést legalább részben közösségi forrásból finanszírozzák. A társadalmi visszajelzés nyers, de fontos formája a munkaerőpiac üzenete. A piac értékrendje azonban különbözik az egyetemétől: a piaci viselkedés hajtóereje ugyanis a nyereségszerzés, az egyetem pedig az elismert tudás maximalizálására törekszik. Ebből a különbségből következik az, hogy az egyetemi képzés értékelése, szervezése és finanszírozása nem tehető ki közvetlenül a piaci megítélésnek. A piaci értékelés alternatívája az egyetemi képzés bürokratikus értékelése lehet. A kormányzat hatalmi koncentrációs törekvései és a költségvetési hatékonysági szempontok azonban ismét csak nem esnek egybe az egyetem alapvető hivatásával és belső értékrendjével.
Amikor a hallgató dönt arról, hogy melyik szakon kezdi meg tanulmányait, még a piac és az állami adminisztráció sem tudja, mire lesz a társadalomnak szüksége 5-8 év múlva, amikor a hallgató képzése befejeződik. A mai felgyorsult és globalizálódó világban a szakmák legalább felét nem lehet mintegy tíz évre előre látni. Hogyan lehet hát felkészülni a feltételezett változásokra? A piac és a központi államigazgatás egyaránt rendszeridegen szempontokat (üzleti hasznosság, hierarchikus illeszthetőség az államigazgatásba) kényszerít az egyetemek világára. A képzés megkezdése előtti feltételezett társadalmi elvárások és a képzés befejezésekor megtapasztalt valós társadalmi igények közötti rések áthidalására a legnagyobb esély akkor kínálkozik, ha az egyetem autonóm módon szerveződik, valamint maga dolgozza ki és alkalmazza a képzés értékelésének módszereit.
Az egyetemi képzés társadalmi értékelése már csak azért sem lehet közvetlen sem piaci,
http://www.szuveren.hu/print/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara 1/3 oldal
Miért van szükség egyetemi autonómiára? 2013.02.01. 11:03
sem pedig bürokratikus koordináció révén, mert amit kibocsát, az nem egyszerűen az egyetemi oklevél, amelyet a maga módján a piac és az állam is értelmezni és értékelni tud, hanem a mögötte levő szuverén tudás, amely viszont az öntudatos állampolgári cselekvés előfeltétele. E tudás az autonóm egyetem mikroközegében keletkezik, és az arra való reflektálás nélkül nem is értékelhető érdemben és átfogóan. Milyen lehet akkor az állami irányítás megfelelő formája a felsőoktatásban?
Az állami irányítás első eleme az egyetemi szakmai és gazdasági vezetés felállítása. A rektor és a gazdasági főigazgató megbízásáról jelenleg a fenntartó dönt, ami az egyetemi autonómia alapvető akadálya. A másik fontos kérdés, hogyan biztosítható a fenntartó szakmai és gazdasági vezetésének demokratikus ellenőrzése. A jelenlegi jogrendben ennek keretét a Felsőoktatási Érdekegyeztető Tanács mint ernyőszervezet biztosítja, amelyet alulról tölthet fel bármely mozgalom, amelynek képviselői a választásokon mandátumhoz jutnak. Az olyan szervezetek, mint az OHA és HaHa létrejötte kapcsán fölvetődik a kérdés, hogyan érvényesíthetik befolyásukat az egyetemen. A jelenlegi jogrend adta lehetőségekből kiindulva feladatként az érdekérvényesítés határozható meg: ekkor szerveződhetnek akár alternatív szakszervezetek is, de ezek az új képződmények valójában nem a munkáltatói jogok gyakorlójával, hanem a felsőoktatási kormányzattal szemben kívánják meghatározni magukat, tevékenységük elsősorban a kormányzat felsőoktatás-politikájának bírálatára koncentrálódik. A kormány felsőoktatási politikáját illetően az egyetemi bázisdemokrácia új szerveződései többnyire közös platformon vannak a szakszervezetekkel, az egyetemek szakmai vezetésével és a Magyar Rektori Konferenciával is. Ugyancsak kezdeményezni lehet a fennálló keretek között új választásokat, amelyek eredményeként az új szerveződések képviseltethetik magukat a meglévő ernyőszervezetekben. Ezek mellett nem kell lemondani arról sem, hogy a hatályos jogrenddel szemben alternatívákat állítsanak: javaslatokkal álljanak elő „de lege ferenda”.
A felsőoktatás irányítás legkényesebb pontja a finanszírozás. A jelenlegi magyar szabályozásról nagy vonalakban elmondható, hogy kínálati alapú, mert kiindulópontja az intézményi támogatás. Mivel a normatív szabályozás gyönge, és az alkunak nagyobb szerepe van, ez a finanszírozási rendszer tárgyalásosnak is nevezhető. A szabályozás a hallgatói bemenetre (nem pedig a kimenetként jelentkező oklevélre vagy teljesített kreditpontokra) irányul. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a minisztérium határozza meg az indítható szakokat és a hallgatói minimális pontszámot. A hallgatói felvételhez igazodnak ideális esetben a képzési és tudományos normatívák és a fenntartói támogatás.
Mivel a kormány a jelenlegi rendszerben nem tartja tovább finanszírozhatónak a felsőoktatást, nagyobb súlyt kíván helyezni a kimeneti finanszírozásra. Ezt a szándékot már jelzi a kiválósági központok és a kutatóegyetemek kiemelt támogatása és persze a képzési normatíva drasztikus csökkentése. Úgymond a minőségre összpontosítva nagyobb szerepet biztosítanak a fenntartói finanszírozásnak. Több mint kétséges azonban, hogy ily módon megvalósítható-e a nyilvános, pontos, stabil és kiszámítható finanszírozás, ami pedig alkotmányos követelmény lenne.
A keresleti finanszírozás lényege az, hogy a fogyasztó, vagyis a hallgató döntése a meghatározó, aki a választott intézménynek tandíjat vagy költségtérítést fizet. Ide sorolható a frissen bevezetett és nagy hallgatói ellenállást kiváltó hallgatói ösztöndíjszerződés is. Ellentmondásos az, hogy egyrészt a hallgatót hozzájárulásra kényszerítik – a képzés nem ingyenes –, másrészt azonban az intézményi kapacitás nem a hallgatói preferenciától függ, mert a hallgatók besorolását alapvetően a központilag meghatározott szakok és minimális pontszámok terelik az intézmény felé, és nem a szabad választás. A hallgatói hozzájárulás
http://www.szuveren.hu/print/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara 2/3 oldal
Miért van szükség egyetemi autonómiára? 2013.02.01. 11:03
értelme éppen az intézmények közötti választás lenne, ha viszont ez nincs, akkor nehezebb megmagyarázni, miért kell a hallgatónak fizetnie. A hallgatói ösztöndíjas rendszer tehát éppúgy nem ingyenes, mint a tandíjas rendszer, de mégsem az dönt, aki fizet – a hallgató –, hanem az állam kerül helyzetbe a hallgatói kontingensek leosztása révén, és akkor még nem is említettük a tanulmányok befejezését követő kötelező munkavégzést.
A mai helyzetben tehát nem a tandíjról szóló piaci döntés, hanem a központi kontingensek elosztása, vagyis a hallgatói létszám egyes intézményekre való lebontása – tervlebontás? – határozza meg az egyetemi kapacitást. A költségvetési képzési támogatás összege azonos a folyósított állami ösztöndíj összegével; a képzési támogatás intézményre lebontott összegét kormányrendelet állapítja meg. Mint látható, a hallgatói ösztöndíjszerződés alapján folyósított támogatás közvetlenül a felsőoktatási intézmény és nem a hallgató támogatása!
A hallgatói ösztöndíjszerződésnek nevezett intézmény csak látszat, valójában az államilag finanszírozott képzés igénybevételének feltétele. A hallgató számára ez a szerződésnek nevezett intézmény úgy jelenik meg, mint a szabad munkavállalás adminisztratív korlátozása. A tandíj – ami nincs – transzparens helyzetet teremtene, mert a hallgató döntése határozná meg elsősorban az egyetemválasztást. Ugyanakkor a tandíjrendszer súlyos fogyatékossága, hogy nem kezeli a szociális mobilitás problémáját. A központi államhatalomnak e téren a legnagyobb a lehetősége a beavatkozásra, vagyis a makrostruktúrák alakítására, és itt a legnagyobb a felelőssége is a szociális mobilitásért, amit autonóm kisközösségek csak korlátozott mértékben tudnak kezelni.
A központosító felsőoktatás-politika olyan mértékű beavatkozást eredményez az egyetemek oktató-kutató tevékenységébe, hogy az állam a finanszírozás felől ellehetetleníti az egyetemi autonómiát. Ez akár jogos is lehetne, de jelenleg nem láthatók azok a megfontolások, amelyek miatt érdemes beáldozni az autonómiát. Annyit azonban tudunk, hogy az egyetem és a munkaerőpiac közötti kapcsolatok fejlett társadalomban csak sokszoros áttéteken keresztül értelmezhetők. Ezért csak egy nem központilag vezérelt, hanem alulról építkező rendszerben, csakis az autonómiával rendelkező egyetemtől várható sikeres alkalmazkodás.
Deák Dániel [2]
© Szuverén nonprofit kft. 2010-2012
Forrás webcím: http://www.szuveren.hu/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara
Hivatkozások:
Társadalom
[1] http://www.szuveren.hu/rovat/tarsadalom
[2] http://szuveren.hu/cikkek?title=&field_intro_value=&body=&uid=Deák Dániel&tid=All&tid_1=All&date_filter[min] [date]=&date_filter[max][date]=
http://www.szuveren.hu/print/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara 3/3 oldal

A megoldatlanság áldásáról
Ilyen esetekben, mint a (magyarországi) cigányozás, zsidózás, jobb- és baloldalizás és társaik, tehetetlen vagyok. Nem vagyok tehetetlen a szó általánosan használt értelmében. Elhatárolódom, kijelentem, hogy nem, törlöm a listáimról, soha többet nem veszem kezembe, ha benne ír és társaik. Tehetetlen vagyok a szónak abban az értelmében, hogy ezek a cselekmények olyanok, mintha tennék valamit. Valójában pusztán verbális cselekmények, az értelmiségi semmittevés szakszerű álnevével jelölhetők.
A valóságos cselekvés anyagmozgatás. Voltam raktáros, tudom, miről beszélek. Szeretném elmozdítani az erőszakosokat, a verbálisakat és a materiálisakat egyaránt. Nem csak annyit mondani, mint a régi zsinatok: ne legyen róla többé szó. Hanem annyit tenni, hogy ne legyen többé jelen. Nem, nincs hatalmam hozzá. Elvárásaim vannak, verbálisak: ne közöljenek ilyen írásokat. Ne hívjanak meg ilyen tartalmakat közlőket nyilvános szereplésre. Ne kapjon minimálbérnél többet állami forrásból. Nincs hozzá hatalmam, akiknek lenne, nem teszik meg. Még nem teszik meg, esetleg soha nem is akarják megtenni. Esetleg, éppen ellenkezőleg, ezt akarják, mert ilyen számukra az alkalmas szócső.
Nos, ezeket érezve-gondolva, akár csak rutinból, kezemet összekulcsolom. A kitárására nem vagyok méltó. A megoldatlanság áldása, a Krisztusra koncentrálás gyújtópontja. Ő semmit meg nem oldott – megváltott. Mindent átélt és megszenvedett. Verbális jelenléte fenntartja az erőszakmentes fantázia és cselekvés terét. A farkasokkal legeléshez báránnyá kell válni.

http://nol.hu/velemeny/20130117-megerteni_bayert

SZEMA-EST
A Szabadelvű Egyesület és a Szabad Emberek Magyarországért – Liberális Párt meghívja Önt és barátait politikai beszélgetéseinek soron következő programjára

Lennél-e cigány?
címmel.

A beszélgetés időpontja: 2013. január 25., 19 óra.

Helyszín: Nyitott Műhely
(Budapest, Ráth György utca 4.)

Vendégek:
Berki Judit tanodavezető,
Szuhay Péter antropológus

Moderátor:
Ungár Kláraéb

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

A rendezvényen jelképes, 400,-Ft-os belépőt szedünk, hogy ki tudjuk gazdálkodni a Nyitott Műhely terembérletét.
Facebook meghívó: https://www.facebook.com/events/390118004411549

Papp Ferenc
2013-01-18
Lehet-e misszionálni a plázákban?

Bevezetés
A jövő heti ökumenikus imahétre lelkiekben készülve nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy ezt az utóbbi időben egyre többször előkerült vitatémát elő ne vegyem és gondolataimat másokkal is megosszam, azokkal, akiket érdekelhet. Úgy tűnik számomra, hogy ez a téma foglalkoztatja a hazai egyházak mindegyikét és sokkal összetettebb e kérdés megválaszolása, mint ahogyan az első látásra tűnik. Ugyanis ez az alapvetően missziológiai téma mára szinte az egyház és világ viszonyának összes problémakörét magába olvasztja és fókuszálja.
Helyzetelemzés
Orbán Viktor miniszterelnök tavalyi madridi egyetemi előadásában beszélt arról, hogy néppárti, keresztény-demokrata politikusként egyik fő gondja, hogy hogyan evangelizálható a magyar lakosság zöme, mely részben a rendszerváltás, részben a gazdasági válság hatására közömbösségbe és apátiába, azaz kilátástalanság érzésbe süllyedt. Mindenki tudja mára, hogy a hitelválság=hitválság relációja immár evidens igazságként fennáll. A szocialisták által még néha mostanság is hangoztatott „keresztény kurzus”, azaz előadás-sorozatok, lelkigyakorlatok révén aligha lehet tömegevangelizációt folytatni a mai magyar társadalomban.
A magyarok legnagyobb ideológiai-világnézeti táborát immár a „maguk módján” vallásosak alkotják a hivatalos felmérések szerint is, azaz soha nem látott méreteket öltött a megkeresztelt, de hitét templomba járással nem gyakorló felekezeten kívüliek száma, akik azonban nem váltak ateistákká vagy agnosztikusakká és a felső-közép osztály szinglis hedonizmusa sem vált jellemzővé náluk, már csak alacsonyabb életszínvonaluk miatt sem. A „maguk módján” vallásosak kategóriája olyan szociológiai egyveleg, amit leginkább az „egyéb” szinonimájaként használnak a vallási kötődést firtató felméréseknél, legtöbbször hitbeli szinkretizmust, Kamarás István találó kifejezésével élve „barkácsolt vallásosságot” takar. Mutatja ez a tendencia, hogy a dogmákba, legfőbb hitigazságokba rendszerezett hit iránt csökkenni látszik az átlagemberek igénye. Persze, lehet ez egyszerű tudatlanság és vallási műveletlenség, igénytelenség is. Változó intenzitással, de mégis kötődnek ezek közül sokan vallási felekezetek közösségeihez vagy mozgalmaihoz, azaz megmaradtak az egyházak spirituális hatókörében. Sokan vannak olyanok is, akiknél a rendszerváltás utáni vallási felbuzdulás kérészéletűnek bizonyult, mert jogos igényeikre, problémáikra nem kaptak kielégítő választ és segítséget egyházuknál, s így kiábrándultak. De leggyakrabban személyes okokra vezethetőek vissza.
A médiák szerepe
A hazai egyházak első és látványos reakciója erre az volt, hogy növelték a tömegmédiákban a jelenlétüket abból kiindulva, hogy a legtöbb ember mára főleg az elektronikus médiákból tájékozódik, ezért honlapokat, rádiós, tv-s csatornákat kezdtek létrehozni és működtetni. XVI. Benedek pápa a hazai katolikus egyházmegyés püspököket a legutóbbi, szokásos „ad limina” látogatásukon szóbeli dicséretben részesítette az ezen a területen elért látványos előrelépéseik miatt. A pápa hangsúlyozta, hogy az evangelizáció mindig is alapjában véve kommunikációs kérdés volt, mivel Szent Pál meghatározásával élve „a hit hallásból ered”. Ugyanakkor mára nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az igencsak költséges befektetések (csak a Katolikus Rádió évi működtetése 2 milliárd forintba(!) került középhullámon) csak hosszabb távon válhatnak érzékelhetően gyümölcsözővé. Misszió helyett inkább annak előmozdítására voltak jók, hogy az egyházak a templomon kívül maradt híveikkel vagy csupán szimpatizánsaikkal tartsák a kapcsolatot, adományaikért, felajánlásaikért cserébe egyfajta vallási kultúraszolgáltatást nyújtsanak. De vajon mennyire hatásosak ezek a csatornák, ha sokan meg se nyitják, be sem kapcsolják vevőkészülékeiket és így eleve rétegigényeket szolgálnak csupán ki? A költségeket sokalló kritikusok állítják: a rádióhullámok hiába keringenek az éterbe, gyakorta mégsem érnek célba, inkább csak növelték a médiacsatornák mára már átláthatatlanná vált dzsungelét, és fölöslegesen vagy inkább túlzottan megterhelték az egyházak amúgy is szűkös anyagi forrásait. Az elektronikus médiák nem tudták megoldani a valódi, személyes interkommúniót, a betelefonálós és SMS-es vagy E-mail-es visszacsatolások a személyes kontaktusok puszta pótszerei. Nemcsak azért, mert nem látjuk, halljuk a másik ember hangját, arcát, szemét, gesztusait, ezek talán a háromdimenziós távszolgáltatással megoldhatóak lennének, hanem a másik ember lénye és lényege az, ami a távolba továbbíthatatlan, amire a keresztények a „lélek” szót, az ezoterikusok az „aura” kifejezést, a hétköznapi emberek pedig egyszerűbben a „ személyi kisugárzás” szókapcsolatot használják. Márpedig a hit csak személyes kontaktusokkal teremtődhet meg, nem utánzataival. A Mi-es csatorna vasárnap de.-i vallási műsorainak 10-15 %-os nézettségi indexe is bizonyítja ezt.
A plázák, mint a fogyasztás emblematikus templomai
Sokak számára már eleve provokatívnak hat a puszta kérdés-felvetés is: lehet-e misszionálni a plázákban? Olyan e kérdés számukra, mintha a hithű, jámbor, haszid zsidótól azt kérdezték volna, még a jeruzsálemi templom megléte idején, hogy lehet-e imádkozni a hegyek tetején felállított Baál-templomokban. Azaz erre a kérdésre csakis nemmel lehet a fundamentalista keresztények szerint válaszolni, sőt , az ilyen kérdésfeltevés már-már blaszfémiát, Isten-káromlást sugall. Mert eszükbe juttatja az ószövetségi próféták szavait, hogy ahogyan Jehovának nem lehetett köze Ásárhoz, és a többi kánaáni istenséghez, úgy a hívőnek sem lehet köze az Ady által csak Disznófejű NagyÚrnak nevezett Mammon istenség templomához, a pénz és fogyasztás plázabéli fellegváraihoz.
Olyan számukra-e kérdés, mintha azzal a kérdéssel állítaná meg egy riporter az utca emberét, hogy jó lenne-e misszonálni a bankoknál, a banki ügyfelek, ügyintézők és felsőbb vezető döntéshozók köreiben? A válasz valószínűleg az ilyen tapogatózásokra az lenne, hogy erről meg kellene előbb kérdezni az érintetteket, hogy óhajtanak-e ebben a vallási tájékoztatásban, „ige-szolgálatban” részesülni. Mert például a vallási szórólaposztással próbálkozókat hamar elhajtják a plázákból és a bankokból a biztonsági emberek, a nagyritkán ügyfélnek álcázott hittérítőket pedig a banki konkurencia szándékosan idegesíteni akaró megbízott provokatőreinek nézik. Még a házallós missziós módszereikről közismert Jehova Tanúi, vagy a mormonok sem merik betenni a lábukat a közintézménynek minősített intézményekbe, a plázákba, bankokba, közhivatalokba, iskolákba, csakis az otthonokat látogatják. A köztereken tartott nagyobb missziókhoz köztudottan rendőrségi bejelentés, engedély szükséges már a szervezés fázisában. Ezért a katolikus püspökök az azzal próbálkoztak sokáig, hogy a politikusokat rávegyék: vasárnaponként szüntessék meg a plázák nyitva tartását , akkor a dolgozók és a vevők a vasárnapi istentiszteletre járnak majd s nem vásárolni.
A fordulat
Miután a katolikus püspöki kar politikai síkon indított kezdeményezése látványosan elbukott, mert sem a szocialisták, sem a fideszesek, sem az üzlethálózatok tulajdonosai nem látták kellően indokoltnak, azaz jogosnak a vasárnapi bezárást , mert a többségi, nem hívő vásárlók igényeire hivatkoztak, így a kezdeményezéssel annyit értek el, hogy a plázadolgozók vasárnap is az ünnepeknél alkalmazott dupla, vagy 50 %-os műszakpótlékot kaphatnak, kapnak. Ami a helyzeten semmit sem változtatott, legfeljebb a kereskedelmi szakszervezetek vezetői írhattak a püspököknek mezei piros pontnak számító köszönő leveleket, ha kaptak egyáltalán ilyesmit. Ezért katolikus körökben is ez a kérdés elő sem került egészen a budapesti városmisszió megszervezéséig és lebonyolításáig. Ekkor mintha megtört volna a jég, amikor Erdő Péter bíboros engedélyt kapott arra, hogy a budapesti Duna plázában misét mutathasson be, előre be nem jelentett, meg nem szervezett, spontán módon, a vásárlási forgatagban, a pláza-béli kultúrműsorok egyikeként, sokak meglepetésére nyilvános, katolikus szentmisét celebrált a járó-kelők között. Magam is csak a M1-es csatorna Katolikus Krónika című magazinjából értesültem a szokatlan, úttörő kezdeményezéséről, mely eltér a püspöki kar tagjainak korábbi hozzáállásától. De a fecske ezúttal sem csinált nyarat, nem lett ennek folytatása. Lehetséges, hogy a pláza vezetése ígéretei ellenére sem biztosított helyet a miséknek, megeshetett, hogy olyan bérleti díjat számoltak fel utólag, ami miatt a továbbiakban túl sokba kerülnének a plázás misék, de az is megtörténhetett, hogy a nem hívők agit-propos rendezvénynek tartották fellépését és a vehemensebbek kérték a pláza vezetésétől, hogy az ilyen akcióktól inkább tekintsenek el a jövőben.
Erdő Péter más, idehaza még szokatlan módszereket is alkalmazott. Például a 2. Isteni Irgalom Találkozón a cisztercita Szent Imre plébánia templomába meghívott egy afrikai püspököt, aki egyszerű ritmusú és szövegű dalt és táncot tanított be a jelenlévőkkel, ami inkább tűnt tornagyakorlatnak, mint táncnak, de megmozgatta és feldobta az előadásoktól ellankadtakat. Ez volt az első s egyben utolsó alkalom, hogy katolikusokat láttam „önfeledten” táncolni templomban. Van már katolikus kulturális hét, a fürdők és múzeumok példájára a templomokat is megnyitják éjszakánként a belépő díjakat elengedve, de az igazi áttörés és nyitás mintha váratna magára. Mintha a hívők immár önszántukból maradnának templomaik falai között, nem kényszerűségből.
Külföldöm mintha más lenne a helyzet. Például Milánó bíborosa egyenesen templomot építtetett egy új bevásárló komplexumban, azt állítva, hogy az őskeresztények is a vásárcsarnokokban hirdették az igét, akkor is, amikor a római korban ezek császári pantheonként a császárkultusz fő színterei voltak, később váltak bazilikákká, ezért ezt kell tenni manapság is. Az őskeresztényeknek nem volt lealacsonyító elmenniük ide és a görögök fórumaira, azaz a városközpontjaik köztereire, sőt itt keresték az alkalmakat, hogy vitába elegyedhessenek nem hívő kortársaikkal. Számos nagyobb légitársaság tart fenn manapság is imatermeket a várótermeik között, persze csak kiemelt ügyfeleknek. Tulajdonképpen nem kevesebb itt a tét, hogy a keresztények megmaradnak- e egy vallási szubkultúra, esetleg népi hagyományokat, folklórt őrző egyesület szintjén, vagy valóban kovásszá akarnak-e válni a széles társadalom szintjén.
Módszerek és kételyek
A plázabéli missziók elvi ellenzői szerint nem látványos akciókra, hanem csendes háttérmunkára van szükség, a tanúságtevő életre, mivel a lassú víz mos partot. De továbbra is fennáll a kérdés, hogy ha lehetségessé válik a plázákban a missziózás, akár kormányrendelettel, hogyan, milyen módszerekkel.

Lukács László
2013. jan. 17.
Kovács Lajos – helyesen – dicséri a sok jószándékú embert, akik teszik a dolgukat, hogy – idézem – „semlegesítsék ezt a strukturális bűnt, a gyűlöletbeszédet (mely éppen attól bűnös struktúra, hogy egy embercsoportra kollektíven vonatkozik.
Szétválasztanám a két kifejezést.
A bűn elsődleges értelmében a személy, az egyén felelősségi körébe tartozik: olyan cselekedet (vagy akár beszéd), amellyel az illető áthág valamilyen erkölcsi törvényt (pl. lop, csal, bántalmaz másokat). – A személyes bűnök mellett viszont az újabb időben sok szó esik a strukturális bűnről: voltak, vannak olyan igazságtalan, embertelen, az egyének életét károsító, jogait eltipró társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok, amelyek létrejöttéért és fennmaradásáért nem csupán egyetlen ember felelős (a történelmi példákat hosszan lehetne sorolni a görög demokrácia rabszolgatartó társadalmától a 20. századi diktatúrákig vagy a mára globalizálódott kapitalizmusig). Sőt, lehet, hogy valaki személy szerint „jó ember” (például emberségesen bánik a rabszolgáival), mégis részese egy bűnös társadalmi struktúrának (tehát valamilyen mértékben felelős is érte). Főleg a felszabadítási teológia hívta fel a figyelmet arra, hogy a szegények megsegítésére nem lehet beérni jószándékú karitatív akciókkal. Az elnyomottak, a kisemmizettek érdekében elsősorban a társadalmi-gazdasági igazságtalanságok felszámolására kell törekedni.
II. János Pál pápa a Solicitudo rei socialis című enciklikájában részletesen beszél a bűn struktúráiról, és felhívja a figyelmet arra is, hogy a bűnös struktúrák nem választhatóak el a személyes bűnöktől. Két bűnt emel ki, amely jelentősen hozzájárult a bűnös struktúrák kialakulásához: a profit utáni kizárólagos vágyat és a hatalomvágyat.
Nem tartozik ide annak elemzése, hogy hogyan alakult ki mára a cigányságnak az a helyzete Magyarországon, de Európa más országaiban is, amelyet joggal nevezünk strukturális bűnnek. Milyen történelmi körülmények, ojbektív tényezők játszottak ebben közre, és kinek milyen személyes felelőssége van ennek létrejöttében, továbbá, hogy mit lehet tenni e helyzet felszámolására, túl az egyéni, karitatív segítségnyújtáson.
Úgy vélem azonban, hogy az országban napjainkban elterjedt gyűlöletbeszéd más kategóriába tartozik. Ezt nem nevezném strukturális bűnnek, hanem egy olyan – sajnálatosan elharapózott – jelenségnek, amely súlyosan megnehezíti a társadalmi együttélést, de senkit sem hoz olyan helyzetbe, nem kényszerít arra, hogy ennek akaratán kívül részesévé váljék. Aki gyűlöletet gerjeszt, az bizony saját személyes felelősségére teszi azt: bűnt követ el (nemcsak a keresztény erkölcs szerint, hanem akár még a büntetőtörvénykönyv értelmében is). S bűnös tette annál súlyosabb, ha „írástudóként”, a nagy nyilvánosság előtt ír vagy beszél gyűlölködően és gyűlöletet keltve – bárkiről is.

Az erőszakmentesség lényegét akkor értettem meg, amikor pár évvel ezelőtt Mahatma Gandhinak az önéletrajzát olvastam. Egy következetes élet az erőszak minden formája ellen egészen erőszakos meggyilkolásáig. Üzenete kristálytiszta: az erőszakmentesség nem a fizikai erőszaktól való mentesség csupán, ahogy gyakran és felszínesen értjük, hanem szavainknak és gondolatainknak az erőszak bárminemű formájától való mentessége. A tett (legyen az jó vagy rossz), csupán a jéghegy csúcsa, a szándék mely táplálja, az érzelem mely útjára indítja, a felszínről beláthatatlan.

Ebben a spirituális értelemben gondolom azt, hogy Bayer Zsolt írása káros, mert hasonló tettekhez vezethetnek, mint amiket kárhoztat. Kizárom, természetesen, hogy ő maga valaha ilyesmire vetemedne, de mindig akadhat olyan ember, akit gyülöletkeltő sorai egy napon, egy adandó alkalommal hasonlóra késztetnek. Szavaink, ahogy életet adnak, éppúgy ölni is tudnak.

Írom mindezt nagy szomorúsággal arra a sok szociális munkásra, lelkipásztorra és jó szándákú emberre gondolva, akik teszik a dolgukat a roma közösségekben, hogy semlegesítsék ‒ más dolgaik mellett ‒ ezt a strukturális bűnt, a gyűlöletbeszédet (mely éppen atttól bűnös struktúra, hogy egy embercsoportra kollektíven vonatkozik), és azon vannak, hogy elhitessék egy rossznak megbélyegzett kisebbséggel, hogy ők is jók, szerethetők és helyük van ebben a világban. Bayer Zsolt cikkét olvasva jövök rá, hogy ezek a romákat segítő emberek minden tiszteletet megérdemelnek miközben méltatlanul alacsony a társadalmi presztizsük!

Jószándékú ember nem mehet el szótlanul és tétlenül olyan írások mellett, melyek erőszakra erőszakkal válaszolnak.