Előadás: [audio:https://www.egyhazestarsadalom.hu/wp-content/uploads/2012/06/rainer_m.mp3]
Diszkusszió: [audio:https://www.egyhazestarsadalom.hu/wp-content/uploads/2012/06/rainer_m_diszkusszio.mp3]
Rainer M. János: Amire a történelmi örökség figyelmeztet (hangfelvétel)
Published in Konferenciák
More from KonferenciákMore posts in Konferenciák »
Rainer M. János előadásának első tézisében azt olvashatjuk: „A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték a hivatalos diskurzusból.” A konzervatív hagyományok búvópatakjáról szóló gondolatmenet fő premisszájának kulcsszava a „hivatalos”. A búvópatak ott is folyik, ahol nem látjuk, s igenis a föld alatt, kíváncsi szemektől elzárva is képes hatást gyakorolni. Éppen e jellegének köszönhetően tudta biztosítani annak a polgári gondolkodásnak, a két világháború közötti éthosznak a továbbélését, amelyre bizonyítékot találhatunk – kézenfekvő példaként – Antall József szellemi örökségében és politikai viselkedésében. Rainer M. János szavaiban talán túlontúl a konzervatív, jobboldali értékrend majd’ ötven esztendős láthatatlansága felett érzett sajnálkozás kerekedett felül azon az örömteli tényen, hogy e politikai kultúra – teljes kiveszése helyett észrevétlenül, de – továbbélt. Amennyiben ez az értékrend minden jel nélkül kimúlt volna, valószínűleg bajosan jöhetett volna létre a lakitelki találkozó (de legalábbis annak közönsége bajosan jutott volna legalább névleg közös nevezőre a magyar politika jövőjét illetően), s a konzervatív-jobboldali MDF helyett balosabb szellemi áramlat került volna kormányzati pozícióba.
Az előadás másik elgondolkodtató momentuma volt az a széleskörű összefogás, illetve új demokrácia- és konzervativizmus-fogalom bevezetése, amelyet Rainer M. János szóban sürgetett. Az előadás absztraktjában ennél konkrétabb javaslatot tesz a múltfeltáró ténykedésre vonatkozóan: kutatási programokat gondol el, amelyekkel feltárjuk, értelmezzük az utat, amely a Magyar Köztársaság válságos helyzetéhez vezetett. E kutatási programoknak a puszta gyakorlatban csak az oral history, mint történettudományi egyre inkább kanonizált módszer adhat jó alapot (példaként a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet projektjére utalnék, amely középiskolás diákok által százas-ezres nagyságrendben végzett videós mélyinterjúkra épül (a honlap itt érhető el: http://www.emlekpontok.hu, a projektről pedig egy jó összefoglaló pl. itt: http://www.origo.hu/kultura/20111129-emlekpontok-projekt-idos-emberek-visszaemlekezeseibol-schmidt-maria-navracsics-tibor-bajnai.html). Más merítéssel, mutatis mutandis egy ilyen módszer nagy segítséget jelenthetne legalább a történtek „kibeszélésének” tekintetében.
Három apró megjegyzés ehhez: 1. mindig félő, hogy feldolgozás helyett a kutatói közösség kisajátítja a téma egy-egy narrációját, újabb sebeket okozva ezzel ama bizonyos „másik oldalnak”. 2. Nem kívánom részletezni, csupán jelezni, hogy a „Magyar Köztársaság” hivatalos átnevezése „Magyarországra” a szómágián túlmenően önmagában képtelen eliminálni a Köztársaság említett bajait. 3. Az Antall-kormány sokat emlegetett, túl „puha” rendszerváltásáról, az elvtársias hivatalviselések megtűréséről, a lengyel példával való szembeállításáról nem hallottunk eleget, pedig az átmenet heteinek-hónapjainak tüzetes vizsgálata számos tanulsággal szolgálna ahhoz, hogy megértsük, a négy-öt évtizedes múltra visszatekintő probléma miért áll fenn még mindig.
Rainer M. János előadásának nem egy konkrét mozzanatára, hanem egy ténylegesen nem kimondott, de a háttérben érezhetően jelen lévő tendenciára szeretnék reflektálni. Ez nem más, mint maga az emlékezet és annak változása (ha csakugyan változik). Gondolataimat Jan Vansina alapján írom, aki az emlékezetet felosztotta kommunikatív és kulturális emlékezetre, valamint a kettő között húzódó sodródó hasadékra. Röviden összefoglalva kommunikatív emlékezet az, amiről még élőszóban tudunk hallani (véleménye szerint ez legfeljebb az elmúlt 80 év lehet), tehát maga az „oral history”. A kulturális emlékezet pedig amit az emlékművek szimbolizálnak és tankönyvek leírnak, a „hivatalos hagyomány”. A kettő között húzódik a sodródó hasadék, amely lényegében egy amnéziás pont az emlékezetben. Az olyan események, amelyek a kommunikatív emlékezetben erősen megjelennek, nagyobb eséllyel kerülnek majd át a kulturális emlékezetbe. Rainer M. János érdeklődési köre nagyjából pontosan a magyar nép kommunikatív emlékezetének határáig terjed, bár tagadhatatlanul kicsit korábbra nyúlik vissza, ugyanis ma már az 1914-es évekről aligha hallhatunk élőszóban.
Ami engem igazán érdekel, hogy mi történik akkor, ha archiváljuk és intézményesítjük a kommunikatív emlékezetet. Erre a törekvésre tökéletes példa a Bokor Tamás által is említett Terror Háza, mely a maga nemében egy olyan intézmény, mely azelőtt nem létezett Magyarországon. Egy efféle törekvés nem lesz-e éppen akadályozója annak, hogy a Terror Házában megőrizni kívánt időszak, amely jelentős átfedésben van Rainer kutatásainak témájával is, ne tudjon átlépni a sodródó hasadékon és belépni a kulturális emlékezetbe? Egy dolgot ugyanis elvesz tőlünk ez az intézmény, ez pedig nem más, mint a felejtés. A felejtés az a képessége a társadalomnak (mely Elena Esposito és Niklas Luhmann szerint is a legfontosabb tényezője az emlékezetnek), amely megszűri és rendszerezi azt, amire emlékezni fogunk. Esposito és Luhmann szerint, ha nem tudunk felejteni, az emlékezet túltöltődik és rendszertelenné válik. De tudunk-e még felejteni, ha az Andrássy út 60-ba belépve lerohan minket maga a halványulni nem képes múlt, a kőbe vésett oral history, az újmédia mágiájával halhatatlanná (vagy élőholttá?) tett több évtizednyi borzalom? Az a célkitűzés, hogy mindenre emlékezzünk nem azt fogja-e előidézni, hogy száz év múlva nem fogjuk majd tudni, hogy mire emlékezzünk? Jan Assmann szerint például az egyiptomiak királylisták és annalisek formájában mindent dokumentáltak, ám ez később gátló tényezőnek bizonyult, ugyanis bár hozzáférhetővé tették a múltat, megvonták azt a képzelettől. Nem alakultak ki mítoszok és legendák, amikre mindenki emlékszik, csupán adatok hegyei álltak rendelkezésre. Vajon nem fog-e ilyesmit előidézni a Terror Háza is?
Azt természetesen megértem, hogy miért fontos most a lehető legtüzetesebben felderíteni és dokumentálni az elmúlt 80-100 évet és ezt egy abszolút támogatandó törekvésnek tartom. Hozzászólásom lényege az, hogy nem biztos, hogy minden áron arra kell törekedni, hogy minden információt megpróbáljunk beépíteni a társadalmi emlékezetbe. Az ezzel foglalkozó szakembereknek talán szigorúbban kellene szűrnie a nyilvánosságra bocsátott tudásanyagot, nehogy közös emlékezetünk túltöltődjön és a sodródó hasadék után kulturális emlékezetünk hangfelvételek és dokumentumok sokasága legyen valóban élő és lüktető múlt helyett. Ahhoz, hogy a lényegre emlékezni tudjunk, muszáj felejtenünk is.